Alig maroknyian gyűltek össze csütörtök délben Székelyudvarhely központjában az Üldözöttek és áldozatok emlékművénél, 

hogy közösen emlékezzenek a kommunizmus áldozataira, illetve az 1949. március 2-án végrehajtott kitelepítésekre,

 
amikor néhány óra leforgása alatt földönfutóvá tették és kényszerlakhelyekre ítélték az erdélyi tehetősebb, vagyonosabb embereket. Főként azok vettek részt a megemlékezésen, akik közvetlenül, még gyerekként átélték a borzadalmakat, illetve az érintett családok leszármazottjai. A déli harangszó után a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének székelyudvarhelyi elnöke, Pál Lajos szólt az egybegyűltekhez. Elmondta, céljuk a figyelemfelkeltés, hogy ne merüljenek feledésbe azok a borzalmak, amelyek 1949 március 2-án történtek.

– Célunk, hogy 

a hatalom felfigyeljen arra, hogy mind a mai napig még csak részletekben vannak visszaadva az akkor elkobzott vagyonok,

és hogy a volt politikai foglyok még mindig nincsenek rehabilitálva. Még mindig büntetett előéletűként vagyunk nyilvántartva – hangsúlyozta.

Hozzátette, továbbra is remélnek, hiszen a remény volt az, amibe mindig is kapaszkodhattak, hogy ismét talpra állhassanak, és folytathassák az életet.

 – A remény hal meg utoljára! Így hát reméljük, hogy minden megoldódik – mondta el Pál Lajos.

Hegyi Sándor nyugalmazott református lelkész is megosztotta az emlékezésen gondolatait. A Példabeszédek könyvéből választott idézetet az alkalomra, majd közös imádsággal és a magyar himnusz eléneklésével zárta gondolatait.

Az ünnepség végén elhelyezték az emlékezés koszorúit, végezetül pedig egy perc néma csenddel adóztak az elhunyt áldozatok emlékének. 

A Castellum Egyesület is társszervezője a rendezvénynek. A székelyudvarhelyi vezetője, Komoróczy György elmondta, a kitelepítések idején negyven család volt Székelyudvarhelyen, mára azonban csak nagyon kevesen maradtak. Az ünnepségen négy olyan család tagjai voltak jelen, köztük ő maga is, aki közvetlenül átélte a borzalmakat. Mint mondta, hétéves volt a kitelepítés idején, 

amikor március 2-án éjszaka rájuk törtek, és félórás határidőt adtak arra, hogy összepakolják a legszükségesebb holmikat. A 30-40 kg-os csomaggal nyitott teherautón szállították őket a járásközpontokba,

kényszerlakhelyekre és kényszermunkára ítélve a diplomás erdélyi, tehetősebb értelmiséget. ma is élénken él benne, hogy őt hétévesen fegyveres őr kísérte az illemhelyre a gyűjtőközpontban.

A háromszéki földbirtokosokat Sepsiszentgyörgyre szállították, majd tehervonattal Dobrudzsába vitték. Dr. Oláh-Bányai Irma szemorvos családja is az érintettek között volt, ő pedig alig múlt egyéves, amikor megtörtént ez a szörnyűség. Elmondta, hetven családot gyűjtöttek össze Sepsiszentgyörgyre, akik mindennap kellett jelentkezzenek a hatóságoknál. 1950. szeptember 23-án éjszaka pedig, az egy évvel korábbi éjszakai lerohanás mintájára, tehervonatra pakolták a háromszéki családokat, és áttelepítették őket Dobrudzsába.

– Emlékszem, mesélték a szüleim, édesapám, aki orosz fogságban is volt, meg voltak győződve, hogy egyenesen Oroszországig visznek bennünket – emlékezett vissza a doktornő.

1949. március 2-án mintegy 2-2,5 ezer földbirtokos családot tettek földönfutóvá.