– Mikor és miért döntött úgy, hogy a lelkészi pályát választja?

– Az én utam elég kalandos volt. A Homoródmentéről, egy kis faluból származom, pontosabban Gyepesből, amely tényleg csak egy picike közösség, de a templom, a vallásosság mindig közel állt hozzánk, átkarolta a falut, jelen volt minden rendezvényen, még akkor is, ha sokszor nem volt állandó lelkésze, csak beszolgáltak. Emlékszem, gyermekkoromban érkeztek teológushallgatók néhány hétig a faluba, nyári gyakorlatra, foglalkoztak a gyermekekkel, istentiszteleteket tartottak és kicsit felrázták az egész közösséget. Ezeket az alkalmakat nagyon szerettem és úgy érzem, ez is meghatározó volt számomra. Aztán ötödik osztálytól érettségiig a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban tanultam Székelykeresztúron. Ott is meghatározó volt számomra a vallás. Érettségi után úgy gondoltam, hogy nem fogok továbbtanulni és inkább munkába álltam, de az alatt a két év alatt, amíg dolgoztam úgy éreztem, hogy mégsem ez az én utam. A főnököm is sokat győzködött erről én pedig elhatároztam, hogy megpróbálom és felvételizek Kolozsvárra, a Protestáns Teológiai Intézetbe. Így indultam el a lelkészség felé vezető úton 2015-ben. A mi unitárius évfolyamunk érdekessége az volt, hogy mind a négyen lányok voltunk. A mesteris évek alatt minden hónapban tíz napig gyülekezetben kellett tevékenykednünk, a többi időt pedig Kolozsváron töltöttük. Ez idő alatt voltam a Székelyudvarhelyi Belvárosi Unitárius Egyházközségnél. 2022-ben végeztem és a püspök úr kinevezett a Zsil-völgyi Unitárius Társegyházközség lelkészévé. 

– Hogy élte meg a szórványban töltött éveket, milyen kihívásokkal kellett megküzdenie?

– A gyülekezet nem volt ismeretlen számomra, hiszen az előzőleg szolgáló lelkész jó barátnőm és többször megfordultam én is ott a szolgálati éveim előtt. A gyülekezet jól fogadott, és úgy éreztem, nem vagyok annyira mégsem ismeretlenben. Tömbmagyarságból oda kerülni azonban mégis nagy kihívás volt számomra, a nyelvi korlátaim túllépése okozta talán a legnagyobb problémát. Nem feltétlenül a mindennapi nyelvre gondolok, hanem a temetéseknél is szükség volt rá, sőt román nyelvű konfirmandus diákom is volt, vagy akár keresztelőm. Ez volt talán a legnagyobb kihívás, nehézség számomra. A Jóisten azonban mindig gondoskodott arról, hogy túljussak ezeken a nehézségeken és mindig rendelt mellém segítséget a nehezebb helyzetekben. 

– Milyen volt a gyülekezet, mivel lett gazdagabb az ott töltött évek során?

– Petrozsény, Lupény és Vulkán tartozik a Zsil-völgyi Unitárius Társegyházközségbe, és ezekhez a városokhoz tartozó települések. Minden vasárnap két helyen végeztem szolgálatot és egy hónapban egyszer, illetve ünnepnapok első napján három helyen kellett istentiszteletet tartani. Nagyjából 180 lelket számlált a gyülekezet, amely túlnyomórészt elöregedő, az átlagéletkor kb. 60 év. Ennek ellenére lelkesek, nyitottak, és nagyon fontos számukra a vallásosság. A lelkészek, akárcsak én, pályájuk elején kerülnek oda, és néhány év után továbbállnak, ennek ellenére mindig nyitottan és nagy szeretettel fogadják az érkezőket. Úgy is fogalmaznak, hogy ők olyanok, mint egy repülőtéren a felszállópálya. Az idősekkel nagyon sok programot szerveztünk, ők voltak a foglalkozások középpontjában. Sokat tanultam tőlük, és megtapasztaltam, hogy mennyire nem egyszerű magyarnak lenni a szórványban. Itthon, ha felveszünk egy székely ruhát, kitűzünk egy kokárdát, az közel sem bír olyan jelentőséggel, mint ott. 

– Hogy került Székelyudvarhelyre? 

– Ötödéves koromban már itt voltam az udvarhelyi belvárosi gyülekezetnél, és miután befejeztem az egyetemet, már akkor szerették volna, ha ide kerülök gyakorló segédlelkésznek. Akkor a püspök úr másként döntött. Egy évig kell azon a helyen szolgálni legalább, ahová a püspök úr kinevezett, utána van egy záróvizsgánk, ezt mi csak ,,nagy papi” vizsgának nevezzük, és miután azt sikerül letenni, pályázhatunk, vagy minket is meghívhatnak különböző gyülekezetek. Ez történt az én esetemben is. Így kerültem Székelyudvarhelyre és lettem a Székelyudvarhelyi Belvárosi Unitárius Egyházközség segédlelkésze. 

– Hogy érzi magát az új szolgálati helyén, mi a feladata egy segédlelkésznek? 

– Nagyon jól érzem magam, örülök, hogy itt lehetek. Úgy érzem, hazaérkeztem. A gyülekezet hatalmas, tízszer nagyobb, mint az előző szolgálati helyemen, sok a teendő, csak úgy pörögnek az események, amit nagyon élvezek. Idáig nem igazán tapasztaltam ezt. Gyakorlatilag ugyanazt végzem, mint a tiszteletes úr, a segédlelkész fő feladata, hogy segítsen, meg tudják osztani a munkát. Vallásórákat tartok az iskolákban, ott vagyok a gyülekezeti alkalmakon, a fiatalokkal foglalkozom, az egyletesekkel, a nőszövetséggel, a konfirmandusok felkészítésében segítek, részt veszek a szertartásokban, egyszóval mindenhol ott vagyok, ahol csak szükség van rám. 

– Az elmúlt héten hivatalosan is lelkésszé szentelték, hogy élte meg ezt?

– Nagyon szép és felemelő ünnepség volt, nagyon sok minden felelevenedett bennem, az együtt átélt diákévek, az a sok küzdelem, munka, ami elvezetett bennünket idáig. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy utat mutatott nekem, és azt csinálhatom, amit igazán szeretek. Lelkészi munkám legfontosabb célja, hogy az emberek segítségére legyek, ez az én motivációm, és hiszem, hogy nem hiába teremtett és hívott erre a feladatra a Jóisten.