Aki nem vásárolt karácsonyra kisvasutat, az legalább vigye el a gyermekét a hétfőn megnyílt vasúttörténeti kiállításra. S miközben a kisebbek a terepasztalt csodálják, a felnőttek képet alkothatnak arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején hogyan kapcsolták be Erdélyt Európa vérkeringésébe. Megtudja: az akkor kiépített korszerű vasúthálózat ma is majdnem ugyanaz. [caption id="attachment_21350" align="aligncenter" width="620"] Erdélyi vasúthálózat: monarchiabeli örökség Fotó: Asztalos Ágnes[/caption] Bukarest és Gyergyó­szent­miklós után érkezett Szé­kelyudvarhelyre a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum vasúttörténeti kiállítása, amelyet a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett közel egyhetes rendezvénysorozat első napján, tegnapelőtt délután nyitottak meg a Városi Könyvtárban. A kiegyezéstől a második világégésig3000 km, utána semmi A kiállítást Szőcs Endre, a könyvtár vezetője és Kósa András, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója nyitotta meg, majd Búzás Mihály közlekedési mérnök beszélt, aki négy évtizedet dolgozott a Magyar Államvasutaknál (MÁV), és ő a kiállításon megtekinthető vasúti terepasztal alkotója. Elmondta, hogy az itt látható vasútmodell több vonat üzemeltetését teszi lehetővé igencsak valóságos környezetben: változatos domborzat, házak, ipari létesítmények teszik izgalmassá a terepasztalt, van rajta alagút, híd is. Dr. Gidó Csaba beszélt bővebben a kiállítás anyagáról, az udvarhelyi történésznek – mondhatni – szíve csücske ez a téma, hiszen ő az, aki úttörő munkát végzett a székelyföldi vasút történetének feltárásában. A kiállítás 15 nagy méretű, háromnyelvű – román, magyar és német – pannón ismerteti az Erdély, Partium és Bánság területén 1867–1914 között kiépült vasúthálózatot. 400 vetített korabeli fénykép mutatja be az építkezés körülményeit, és egy, a magyar vasút őskorából származó mozdony makettje is látható. A kiegyezéstől a második világháborúig közel 3000 kilométer összhosszúságú vasúti hálózat épült ki. A XX. század elején – például a székely körvasút létrehozásával – még inkább bővült ez a rendszer, de a két világháború között a román állam már nem sokat tett a meglévő hálózathoz. Azóta sem – tehetjük hozzá. Utazni csak illendően Gróf Mikó Imre, az erdélyi magyar kultúra nagy alakja, közmunka- és közlekedésügyi miniszter 1867-ben készítette el Magyarország vasúthálózata című tervezetét, az ország egyik fő vonalának a Nagyváradon, Kolozsváron, Brassón át Galac felé vezető vasutat jelölte meg. Tervezetétől azt várta, hogy szűnjön meg „Erdély elszigeteltsége a közös hazától és Nyugattól”. 1867 valóban fordulópont volt Erdély életében – derült ki Gidó Csaba beszédéből. A vasút rengeteg változást hozott, nemcsak gazdasági, hanem kulturális szempontból is. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy még az illemtankönyvek is foglalkoztak a vonaton való utazással. Kimondták, hogy nem illik fokhagymás, hagymás ételeket fogyasztani, inkább csak bonbont, gyümölcsöt, és illik megkínálni az utastársakat. A vasúti „restik”, kisvendéglők étlapján Brassóban, Kolozsváron is ugyanaz volt a kínálat, mint Bécsben vagy Budapesten, és a jellegzetes piros-fehér kockás abrosszal terített asztaloknál például bécsi szeletet lehetett fogyasztani. Voltak külön női kupék, sőt nemdohányzó részek is a monarchiabeli vonatokon. Amikor Csíkban teniszezni lehetett a szökőkút mellett Fontos volt a vasútállomások kinézete, néhány megmaradt állomásépület ma is tanúskodik erről. Parkokat alakítottak ki, Csíkszeredában például teniszezni lehetett, és ott állították fel a város első szökőkútját. Döbbenetes adat – az aktuális hazai közlekedésfejlesztési helyzethez is viszonyítva –, hogy például a mintegy 650 kilométernyi erdélyi fővonalat 1868–1873 között, az akkori technikai körülmények közepette öt év leforgása alatt építették meg. Pedig a terepviszonyok miatt nem volt könnyű vasutat építeni Erdélyben, de jelentős műszaki fejlesztésekkel sikerült az akadályokat leküzdeni. Nagyvárad és Predeal között például összesen 11 alagutat kellett építeni. 1879-ben jött létre a vasúti kapcsolat a Román Királysággal, és Predeal lett a közös nemzetközi határállomás. Az első vonatfüttyös március 15. Udvarhelyen Az 1880-as évek második felében induló új építkezési hullám hozta létre az ún. helyi – vicinális – vagy másodrendű vonalakat (gyakran a magántőke segítségével), amely még nagyobb mozgékonyságot adott a korábban elhanyagolt térségeknek. Ennek az időszaknak köszönhető, hogy 1888. március 15-én Székelyudvarhelyre is befutott a vonat, bár a város végállomás maradt azóta is… A lényeg: viszonylag rövid idő eltelte után, a századfordulóra minden fontosabb erdélyi település a vasúthoz kapcsolódott. Később csökkent a vonatozás szerepe, viszont – mint Gidó Csaba történész hangsúlyozta – várható, hogy bekövetkezik a vasút reneszánsza. Hiszen költségkímélő, és manapság a legkörnyezetkímélőbb közlekedési eszköz, amely képes lenne ellensúlyozni a közúti zsúfoltságot akár Erdélyben is. A könyvtár látvány- és hangzóanyag termében berendezett vasúttörténeti kiállítás február 8-ig látogatható. Asztalos Ágnes