borús égbolt
Királynézóban Siklódon
„Indulóra hangzik már a szó / Félre, aki nem közénk való! / Nem közénk való a pityeri sem, / Sem az, aki otthon jobb szívvel pihen!” – húzta a zenekar és fújta teli torokból a székely ruhás, ünneplőbe öltözött ifjúság a pünkösdi királynézó indulóját. Nagy nap, régi népszokást felelevenítő ünnep volt a sóvidéki zsákfaluban, Siklódon. Királynéztunk mi is.
[caption id="attachment_29128" align="aligncenter" width="620"]
Királynézó lányok. Hagyományélesztés Fotó: Lázár Emese[/caption]
„Siklódot protestáns szentföldnek hívják, mert lakói (1500 lélek) igen becsületesek, romlatlanok és vallásosak; elszigeteltségök megvédte az elerkölcstelenedés és elfajulástól; itt őserényeink még eredetiségökben találhatók fel” – jegyezte fel Siklódról 1867-ben Orbán Balázs A Székelyföld leírásában. A krónika lejegyzése óta eltelt egy esztendő híján másfél évszázad alatt a falukép alig változott, a kis utcákban ugyan már nem ér bokáig a sár, aszfalton jár a tehéncsorda, zötyög a szénás szekér, de mégis az az érzésünk, mintha élő falumúzeumban járnánk. Állnak még eredeti szépségükben a sóvidéki hagyományos építészet öreg tanúi, a tornácos, kis ablakos parasztházak, ám a takaros porták lakói ma többnyire idős emberek. A fiatalságot elszippantotta a város. A Görgényi-havasok lábánál fekvő, hegyre szúrt falunak is nevezett Siklód sem kerülte el az elnéptelenedő székelyföldi települések sorsát: ma már alig 200-an lakják. Az iskolapadot is mindössze 5 gyermek koptatja. A túlzás nélkül festői szépségű falucska élő skanzen, amely az időutazás élményével ajándékozza meg vendégeit. Híressége az 1784-ben épült harangláb és a Kós Károly eredeti tervei alapján 1994-ben épült fatornyos református templom, ahol istentiszteletre ma is összegyűl a maroknyi közösség. Siklódon nemcsak a házak maradtak érintetlenül, de a vallási ünnepekhez kötődő népszokások is élnek még. A húsvéti locsolkodás, a fenyőágazás más sóvidéki településeken is hagyomány, ám egyedül Siklódon maradt fenn a nemcsak a vidéken, de a világon is egyedinek számító pünkösdi királynézás, vagy ahogy helyiek nevezik: királynézó.
A szokást, ahogy más vallási ünnepet is, a szocializmus idején betiltották, de a rendszerváltást követően a falu szülötte, Dávid Balázs és az általa alapított Dávid Vára Egyesület újra felelevenítette. Azt is mondhatnánk: utolsó percben mentette meg a feledéstől.
Pártás kiskirálynék,váradi kockás lajbis vigyázók
Székely ruhás, színes kreppapírból formázott virágokkal díszített pártás leányocskák, kockás, fémgombos, váradi lajbis legényecskék szaladgáltak a téren. A kultúrban már hangolt a zenekar, szépítkeztek, egymás haját csinos copfba fonták, piros szalaggal kötötték össze a nagyleányok.
Összegyűlt a falu apraja és nagyja, hazajöttek az elszármazottak és autóbusszal érkeztek a székelykeresztúri, brassói ifjak. A férfinép a tejes kondérokat cipelte, tüzet rakott az öreg diófa alatt felállított méretes üst alatt, a fehérnépek pedig fürge kézzel hámozták a felnőtteknek szánt tokányhoz a pityókát. Színes sürgés-forgás, izgatott, jó hangulatú, a királynézásra hangoló készülődés fogadott pünkösd vasárnapján délelőtt Siklód központjában.
Királynét játszanak a lányok
Hogy honnan ered ez a színpompás hagyomány, írásos feljegyzések híján csak találgatni lehet.
„Ahogy én utánaolvastam, kétféle megközelítés létezik. Az egyik szerint Erzsébet királynét játszanak a lányok. A másik a hitvilágot hozza képbe. A Biblia szerint Jefte király volt az egyetlen, aki emberáldozatot mutatott be. Elküldte a lányát és annak barátnőjét egy héttel az áldozat bemutatása előtt ünnepelni, úgymond királynézni a hegyekbe. Arra vonatkozó konkrét leírás, hogy ez az áldozat meg is történt, nincs, viszont így tartják” – magyarázta a házigazda és főszervező Dávid Balázs.
„Ezt a szentlélek eljövetelének ünnepéhez, pünkösdöz kötődő szokást már nagyanyáink, sőt még az ő nagyanyáik is tartották. A gyermekek, egészen kicsiktől a konfirmáltakig előző napon kitakarították, feldíszítették a csűrt. Régen pünkösd mindhárom napján vonultak, ma már csak vasárnap. Katonás rendben, elöl a nagy lányok, aztán a kicsik, a királynők, két oldalt a fiúk, akik vigyáznak arra, hogy a királynőket el ne lopják a mókás kedvű öregek. Régebb disznópajtába zárták azt, akit elraboltak, ma már nem, de a váltságdíj ma is ének, mondóka, vers. A gyermeksereg a falun át a határba vonult, ahol különböző gyermekjátékokat játszottak, utána visszatértek a csűrbe. Ott megették a tejbekását, megitták a szódaporos vizet. Ebben az évben is így lesz ez, csak annyiban változott, hogy az esős idő és a sok résztvevő miatt nem Hegyi Péter csűrje lesz a helyszín, hanem a kultúrban” – magyarázta lelkesen a szokást és a helyszínváltozás okát Balázs.
„A szánk volt a zene”
A székely ruhába öltözött, száznál is többet számláló gyermeksereg a déli harangszó előtt fél órával együtt, Dávid vezetésével indult el. Hangos zeneszóval, a „Leng a lobogó / Megperdült a dob / Kis honvéd pajtások / Jól vigyázzatok!” kezdetű indulót énekelve vonultak, hogy körbejárják a falut. Élen a zászlóvivő leányok haladtak, akik mint valami szárnyas angyalok, vezették a csapatot. Kezükben a királynézók szépséges lobogója. A rúd hegyén frissen szedett pünkösdirózsa-csokor illatozott, alatta háromszög alakban felerősített hófehér, csipkés szegélyű háziszőttes abrosz, rajta a barna, kőrózsákkal díszített kendő, és az arra ráterítve hímes, csipkés fehér zsebkendő.
Ezt is, akárcsak a zászlóvivőket a sorban követő pünkösdi királynők virágos, gyöngyös, tükrös pártáját az édesanyák, nagymamák saját kezükkel varrták. A királynézókat a portájuk előtt várták az idősek. Volt nagy rikoltozás, sivítás, visítás, kacagás, amikor sikerült kijátszani az őröket, és elcsípni egy királynőt.
„Amióta eszemet tudom, mindig így volt ez, a kollektív időben maradt ki csak a királynézó. Mentünk, énekeltünk, s mikor hazamentünk a csűrbe, akkor édesanyámék főztek kását, nagy hosszú asztalt terítettek. A kását megettük, még az is, aki nem szerette. Aztán elkezdtünk táncolni, szöktünk úgy, mint a bakkecskék. Akkoriban nem volt zene. A szánk volt a zene, ott nem volt se hegedű, se szájmuzsika, ki hogy tudta fútta, ki jobban, ki csúfabbul” – nosztalgiázott Gáspár Rebeka, aki a 88 évét meghazudtoló fürgeséggel igyekezett pártás királynét „lopni”.
Megtölteni élettel, fiatalsággal, vidámsággal a falut, hazahívni közös ünneplésre az elszármazottakat, Siklódra csalogatni a kíváncsi idegeneket – mindez együtt volt a közösséget jó kedvre hangoló népszokást felelevenítő Balázs Dávid szándéka. És aki vasárnap ott volt Siklódon, saját szemével láthatta, hogy az idei pünkösdi királynézás csodát művelt: az öreg falu, ha csak egy napra is, kivirult, megfiatalodott. És így lesz ez jövőben is, a szentlélek eljövetelének másodnapján.
Lázár Emese
Királynézó lányok. Hagyományélesztés Fotó: Lázár Emese[/caption]
„Siklódot protestáns szentföldnek hívják, mert lakói (1500 lélek) igen becsületesek, romlatlanok és vallásosak; elszigeteltségök megvédte az elerkölcstelenedés és elfajulástól; itt őserényeink még eredetiségökben találhatók fel” – jegyezte fel Siklódról 1867-ben Orbán Balázs A Székelyföld leírásában. A krónika lejegyzése óta eltelt egy esztendő híján másfél évszázad alatt a falukép alig változott, a kis utcákban ugyan már nem ér bokáig a sár, aszfalton jár a tehéncsorda, zötyög a szénás szekér, de mégis az az érzésünk, mintha élő falumúzeumban járnánk. Állnak még eredeti szépségükben a sóvidéki hagyományos építészet öreg tanúi, a tornácos, kis ablakos parasztházak, ám a takaros porták lakói ma többnyire idős emberek. A fiatalságot elszippantotta a város. A Görgényi-havasok lábánál fekvő, hegyre szúrt falunak is nevezett Siklód sem kerülte el az elnéptelenedő székelyföldi települések sorsát: ma már alig 200-an lakják. Az iskolapadot is mindössze 5 gyermek koptatja. A túlzás nélkül festői szépségű falucska élő skanzen, amely az időutazás élményével ajándékozza meg vendégeit. Híressége az 1784-ben épült harangláb és a Kós Károly eredeti tervei alapján 1994-ben épült fatornyos református templom, ahol istentiszteletre ma is összegyűl a maroknyi közösség. Siklódon nemcsak a házak maradtak érintetlenül, de a vallási ünnepekhez kötődő népszokások is élnek még. A húsvéti locsolkodás, a fenyőágazás más sóvidéki településeken is hagyomány, ám egyedül Siklódon maradt fenn a nemcsak a vidéken, de a világon is egyedinek számító pünkösdi királynézás, vagy ahogy helyiek nevezik: királynézó.
A szokást, ahogy más vallási ünnepet is, a szocializmus idején betiltották, de a rendszerváltást követően a falu szülötte, Dávid Balázs és az általa alapított Dávid Vára Egyesület újra felelevenítette. Azt is mondhatnánk: utolsó percben mentette meg a feledéstől.
Pártás kiskirálynék,váradi kockás lajbis vigyázók
Székely ruhás, színes kreppapírból formázott virágokkal díszített pártás leányocskák, kockás, fémgombos, váradi lajbis legényecskék szaladgáltak a téren. A kultúrban már hangolt a zenekar, szépítkeztek, egymás haját csinos copfba fonták, piros szalaggal kötötték össze a nagyleányok.
Összegyűlt a falu apraja és nagyja, hazajöttek az elszármazottak és autóbusszal érkeztek a székelykeresztúri, brassói ifjak. A férfinép a tejes kondérokat cipelte, tüzet rakott az öreg diófa alatt felállított méretes üst alatt, a fehérnépek pedig fürge kézzel hámozták a felnőtteknek szánt tokányhoz a pityókát. Színes sürgés-forgás, izgatott, jó hangulatú, a királynézásra hangoló készülődés fogadott pünkösd vasárnapján délelőtt Siklód központjában.
Királynét játszanak a lányok
Hogy honnan ered ez a színpompás hagyomány, írásos feljegyzések híján csak találgatni lehet.
„Ahogy én utánaolvastam, kétféle megközelítés létezik. Az egyik szerint Erzsébet királynét játszanak a lányok. A másik a hitvilágot hozza képbe. A Biblia szerint Jefte király volt az egyetlen, aki emberáldozatot mutatott be. Elküldte a lányát és annak barátnőjét egy héttel az áldozat bemutatása előtt ünnepelni, úgymond királynézni a hegyekbe. Arra vonatkozó konkrét leírás, hogy ez az áldozat meg is történt, nincs, viszont így tartják” – magyarázta a házigazda és főszervező Dávid Balázs.
„Ezt a szentlélek eljövetelének ünnepéhez, pünkösdöz kötődő szokást már nagyanyáink, sőt még az ő nagyanyáik is tartották. A gyermekek, egészen kicsiktől a konfirmáltakig előző napon kitakarították, feldíszítették a csűrt. Régen pünkösd mindhárom napján vonultak, ma már csak vasárnap. Katonás rendben, elöl a nagy lányok, aztán a kicsik, a királynők, két oldalt a fiúk, akik vigyáznak arra, hogy a királynőket el ne lopják a mókás kedvű öregek. Régebb disznópajtába zárták azt, akit elraboltak, ma már nem, de a váltságdíj ma is ének, mondóka, vers. A gyermeksereg a falun át a határba vonult, ahol különböző gyermekjátékokat játszottak, utána visszatértek a csűrbe. Ott megették a tejbekását, megitták a szódaporos vizet. Ebben az évben is így lesz ez, csak annyiban változott, hogy az esős idő és a sok résztvevő miatt nem Hegyi Péter csűrje lesz a helyszín, hanem a kultúrban” – magyarázta lelkesen a szokást és a helyszínváltozás okát Balázs.
„A szánk volt a zene”
A székely ruhába öltözött, száznál is többet számláló gyermeksereg a déli harangszó előtt fél órával együtt, Dávid vezetésével indult el. Hangos zeneszóval, a „Leng a lobogó / Megperdült a dob / Kis honvéd pajtások / Jól vigyázzatok!” kezdetű indulót énekelve vonultak, hogy körbejárják a falut. Élen a zászlóvivő leányok haladtak, akik mint valami szárnyas angyalok, vezették a csapatot. Kezükben a királynézók szépséges lobogója. A rúd hegyén frissen szedett pünkösdirózsa-csokor illatozott, alatta háromszög alakban felerősített hófehér, csipkés szegélyű háziszőttes abrosz, rajta a barna, kőrózsákkal díszített kendő, és az arra ráterítve hímes, csipkés fehér zsebkendő.
Ezt is, akárcsak a zászlóvivőket a sorban követő pünkösdi királynők virágos, gyöngyös, tükrös pártáját az édesanyák, nagymamák saját kezükkel varrták. A királynézókat a portájuk előtt várták az idősek. Volt nagy rikoltozás, sivítás, visítás, kacagás, amikor sikerült kijátszani az őröket, és elcsípni egy királynőt.
„Amióta eszemet tudom, mindig így volt ez, a kollektív időben maradt ki csak a királynézó. Mentünk, énekeltünk, s mikor hazamentünk a csűrbe, akkor édesanyámék főztek kását, nagy hosszú asztalt terítettek. A kását megettük, még az is, aki nem szerette. Aztán elkezdtünk táncolni, szöktünk úgy, mint a bakkecskék. Akkoriban nem volt zene. A szánk volt a zene, ott nem volt se hegedű, se szájmuzsika, ki hogy tudta fútta, ki jobban, ki csúfabbul” – nosztalgiázott Gáspár Rebeka, aki a 88 évét meghazudtoló fürgeséggel igyekezett pártás királynét „lopni”.
Megtölteni élettel, fiatalsággal, vidámsággal a falut, hazahívni közös ünneplésre az elszármazottakat, Siklódra csalogatni a kíváncsi idegeneket – mindez együtt volt a közösséget jó kedvre hangoló népszokást felelevenítő Balázs Dávid szándéka. És aki vasárnap ott volt Siklódon, saját szemével láthatta, hogy az idei pünkösdi királynézás csodát művelt: az öreg falu, ha csak egy napra is, kivirult, megfiatalodott. És így lesz ez jövőben is, a szentlélek eljövetelének másodnapján.
Lázár Emese
.jpg)
.jpg)
