Hogyha van nehéz helyzetű község a megyében, akkor Etéden fellelhetők mindazok a tulajdonságok, amelyek ezt meghatározzák: a rosszul termő földek, amelyek nem képesek eltartani a lakosságot, és nem termelnek többletet, ami másutt értékesíthető, elöregedőben a lakosság, rosszak az utak, gyenge az infrastruktúra, és ráadásul a nép egy része itt nehéz szociális körülmények között él. A közigazgatási egység öt településből tevődik össze. Etéd az önkormányzat székhelye, ahonnan Kőrispatak, Siklód, Küsmöd és Énlaka ügyeit is intézik. A községnek jelenleg összesen 2710 lakosa van, amelyből 1350 fő Etéden, 620 Kőrispatakon, 450 Küsmődön, Siklódon 150 lakik, míg Énlakán 140 lélek él. Az 1968-ban történt megyésítés óta Hargita megye egyik peremvidéknek számít. Az itt élők gyakran mondták korábban, hogy az etédinek nem érdemes betegnek lennie, nem érdemes hivatalos ügyet intéznie Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, szóval az utazás nem való neki, mert innen nagyon nehéz volt elvergődni a forgalmasabb országútig vagy a legközelebbi vasútállomásig. [caption id="attachment_92089" align="aligncenter" width="1000"] A kőrispataki unitárius parókia Fotók: Simó Márton[/caption] A helyzet azonban változni látszik, hiszen tavaly átadták a megyehatár, azaz a Bözödújfalu, pontosabban a helyén lévő víztározó felé vezető műutat, úgyhogy ebbe az irányba, Kőrispatakon át ma már jóval könnyebb haladni, lényegesen egyszerűbb azoknak a helyzete, akik gépkocsival szeretnének nyugat iránt kijutni a megyéből. A községközpontnak négy kijárata van, ezek közül kettő modernizált útszakaszon vezet, hiszen immár Székelykeresztúr irányába is lényegesen jobb az út, mint – tegyük fel – két évtizeddel ezelőtt, sőt a Pesszentéről már Énlaka is aszfaltúton közelíthető meg, ahonnan majdnem végig jó út vezet a Farkaslaka községhez tartozó Firtosváralján és Székelypálfalván át a Kalonda, azaz az országút felé. Ami az Atyha, illetve a Korond felé való haladást illeti, ott konkrét ígéret és projekt van arra vonatkozóan, hogy hamarosan sor kerül a 136A jelű megyei út ottani, mintegy 9 kilométeres szakaszának a felújítására. Küsmöd és Siklód van nehezebb helyzetben, hiszen mind a két településnek szüksége lenne a Szolokma, illetve Makfalva felé könnyed kijárásra, sőt – ha a távlati fejlődésre gondol az ember, akkor – Parajd és Szováta felé keresendő a prosperálás lehetősége. Be lehetne ezt a két falut kapcsolni az idegenforgalom vérkeringésébe, és akkor hasznosulnának a természeti erőforrások, talán jelentékenyebb lenne helyben a hús-, a gabona- és a gyümölcstermelés, és még inkább a figyelem középpontjába kerülhetne, felértékelődne az az épített örökség, amely itt majdhogynem sértetlenül fennmaradt. Kicsi falu, de mintaként szolgál Mi a Firtos-hegy túlsó oldaláról közeledtünk, Énlakán át mentünk be Etéd közigazgatási területére. Valaha jóval népesebb volt (1910-ben 643-an lakták, az 1990-es rendszerváltáskor viszont már csak 220 fő volt a népessége, amely mára még jobban lecsökkent). Id. Szávai Márton több mint harminc éven át tanított a helyi elemiben, majd nyugdíjazása után helytörténeti kutatásait folytatta, illetve csemetekertet létesített az őshonos gyümölcsfajták népszerűsítése, szaporítása és terjesztése céljából. A Pro Énlaka Alapítványt – falusfeleivel közösen – abból a célból hívta életre, hogy szervezett formában tudják kezelni azokat az adományokat, pályázati pénzeket, amelyeket menet közben elnyertek. Mivel Budapest V. kerülete az egyik testvértelepülésük, ott megfogalmazódott egy olyan igény, hogy célszerű lenne konzerválni és megőrizni az utókor számára a helyi épített örökséget. A kis település érdekeit megfogalmazó „nagy testvér” évek, évtizedek során át elkülönített összegekkel támogatta a közösség tagjait, háztartásokra lebontott összeggel, azt szabva feltételül, hogy szakszerűen tartsák karban a hagyományos bennvalókat, és lehetőség szerint igyekezzenek „kiszűrni” az idegen hatásokat. Az elképzelés megvalósult. Olyannyira, hogy pár év múltán jelentősen felértékelődtek ezek az ingatlanok. Jelen pillanatban mindössze 5 újabb építésű ház található a faluban. Valaha 161 házszám volt, ami ugyanennyi lakott ingatlant jelentett. Ma az üres telkek száma 42, ebből 51 megmaradt eredeti állapotában, mintegy 50 pedig viszonylag kis befektetéssel visszaállítható lenne, hiszen a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben történt beavatkozások nem okoztak jóvátehetetlen változásokat. Követendő példával szolgáltak a betelepedők, pontosabban a „bebírók”, akik üdülési célból vettek itt házat – 11 ilyen ingatlant számolt össze Szávai Marci bácsi –, ők többnyire magyarországi értelmiségiek. A természetközeli élet és a valós kikapcsolódás egyik kimaradhatatlan feltételének tartják, hogy hagyományos bútorok és berendezési tárgyak, az esztétikailag kifogástalan, kiforrott formakultúrával és egyéniséggel rendelkező lakóházak biztosítsák az „Énlaka-élmény” kereteit. Szép ráadás volt minderre, hogy a tanító úr szövetkezett Vissy Zsolt régész-egyetemi tanárral, aki az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa, 1998–2000 között a Nemzeti Kulturális Minisztérium helyettes államtitkára, 2016-tól 2019. július 5-ig pedig a Dunai Limes világörökségi pályázatának miniszteri biztosa volt, olyan Énlaka iránt is elkötelezett szaktekintély, akinek kezdeményezésére akadémiai szintű tudományos konferenciákat szerveztek a faluban, amelyben nemcsak a falu, hanem az egész Székelyföld aktuális problémáiról, mezőgazdaságról, népzenéről, történelemről, épített örökségről értekeztek. Ez a konferenciasorozat jelenleg a hetedik kiadásánál tart, a következőt Hagyomány, változatosság és változás a székely nyelvjárásban címmel tartják az énlaki művelődési házban 2019. szeptember 13–14-én. A konferenciát kétévente hirdetik meg, viszont abban az esztendőben, amikor nem gyűlnek össze a különböző tudományágak szaktekintélyei egy-egy téma köré rendezett gondolataikkal, igényes kötet formájában adják ki az előző esztendőben elhangzott előadásokat. A falu így felkerült a tudományos élet térképére, amellett, hogy igen jelentőssé vált mint a falusi vendéglátás egyik udvarhelyszéki célállomása. Egyértelmű, hogy a csend, az egészséges természeti és a gyönyörűen fenntartott épített környezetet vonzza a pihenni vágyókat. Pluszvonzóerő a helyi templomban található rovásírásos felirat és a kazettás mennyezet, illetve azok a római és honfoglalás kori nyomok, amelyek a régészeti kutatások eredményeként ma már itt-ott láthatóan is megmutatkoznak. Elemi iskola és az óvoda ma nem működik helyben – a tanköteleseket iskolabusz szállítja Etédre –, de van már olyan család is, amelyben a szülő oldja meg a Székelyudvarhelyre való ingáztatást és az ottani iskolalátogatást. Tehát abban az esetben, amikor versenyképes fizetéshez jut valaki, lehetővé válik a munkahely és a lakás között a személygépkocsival való napi közlekedés. A mintegy 30 kilométeres távolság személygépkocsival 40 perc alatt tehető meg. A nagyvárosi agglomerációkban egyáltalán nem ritka ez a típusú életvitel. Énlaka nem vált alvó várossá, peremtelepüléssé, egyelőre nem is fenyegeti ilyesfajta veszély, de a legutóbbi fejlesztéseknek köszönhetően aktív korú és másutt dolgozó felnőttek számára is megközelíthető és lakható. A falu, amely szellemi síkon megelőzte az infrastrukturális fejlesztéseket Egész a múlt év végéig Kőrispatakra csak makadámúton lehetett eljutni. Végül sikerült a 136A jelű megyei utat korszerűsíteni, így az rácsatlakozhatott a Maros megyei szakaszra. Lebomlott így Székelyföld egyik belső határa, a közösségek is közelebb kerülhetnek egymáshoz. Az elmúlt két évtizedben azonban a kőrispatakiak nem hagyták magukat. Elébementek a várható infrastruktúra-fejlesztésnek és igyekeztek a szellemi hagyatékot közkinccsé tenni. Er­dő­szentgyörgyön, Szovátán, Ko­ron­don, Farkaslakán, Székely­ke­resztúron látni lehetett azokat a többnyelvű eligazító táblákat, amelyek a Szalmakalap Múzeumba invitáltak. Annak idején id. Szőcs Lajos kezdeményezte a múzeum létrehozását, mint olyan család tagja, amely a mai napig foglalkozik szalmafonat-, illetve szalmakalap-készítéssel, és generációk óta ismeri a szakma csínját-bínját, sőt rendelkezik is azokkal az eszközökkel, amelyek a megmunkáláshoz szükségesek, de ugyanakkor településtörténeti tárgyi és szellemi hagyatékkal, illetve kellő affinitással is bír ezek őrzésére és bemutatására. Ily módon az idén nagykorú múzeum – erről, illetve a legutóbbi Szalmakalap Fesztiválról írtunk az elmúlt hetekben a Hargita Népe hasábjain – egy fontos találkozási ponttá vált, ahová nemcsak ellátogatnak az emberek, hanem a pihenéshez és a kikapcsolódáshoz, a népi mesterségek, táncok, népdalok elsajátításához is keresik a programszervezők a lehetőségeket. Így vált Kőrispatak is fontos célponttá a határon túli és a hazai érdeklődők számára egyaránt. Kőrispatak is nagyban növeli a község idegenforgalmi potenciálját és vonzerejét. Az évek során kialakultak helyben azok a szolgáltatások, azok a szakmák, amelyek a professzionális vendégfogadáshoz szükségesek. A Szőcs fiúk, Lajos és László, mindketten olyan főiskolákon és egyetemeken tanultak tovább, amelyek nagyban segítették őket az emberekkel való munkában, tájékozódtak a turisztika és a vidékfejlesztés terén, nyelveket tanultak, és a gyakorlati munka mellett fejlesztették a múzeum és egyben a település marketingjét. A Szalmakalap Múzeumnak otthont adó ház 1910 körül épült, idősebb Szőcs Lajos a múzeum alapítása előtt, az ezredforduló táján vásárolta, szép példája a hagyományos népi építészetnek, amelyet eredeti formájában őrzött meg a Szőcs család. Ugyancsak értékesek a jó állapotban lévő parókiák – az unitárius (1900 körül építették) és a református (1848) –, amelyek klasszikus 19. századi formákat őriznek, nyilvánvalóan azokkal a sajátosságokkal, amelyek ezekre az objektumokra Székelyföld-szerte jellemzők. A faluban 355 háztartás található. Amikor körülnéztünk, több romos régi parasztházat láttunk. Szőcs László közlése szerint 20 ilyen bennvaló van, másik 20 házat viszonylag könnyen vissza lehetne állítani eredeti állapotába. Talán épp a falusi vendéglátás iránt való elkötelezettség magyarázza, hogy olyan bővítéseket, olyan átalakításokat eszközöltek a tulajdonosok, amelyek tájidegen formákat és anyagokat ötvöznek a hagyományossal. Ám érdemes megjegyezni, hogy a hatvanas-hetvenes években – tudjuk meg Szőcs Lászlótól – az is hozzájárult a régi épületek eltűnéséhez, hogy a termelőszövetkezetnek volt egy „projektje”, amely arról szólt, hogy munkanapért építhettek az emberek tagoknak, kvázi kalákában olyan családi házakat, amelyek az akkori ízlést tükrözték, ez viszont nem volt más, mint szabványosított forma, téglaházak többnyire, amelyek ma az utcákkal párhuzamosan, ikerablakokkal néznek ránk. Simó Márton