A székelyudvarhelyi városi könyvtár olvasótermében mutatták be kedd délután Fekete Vince Var­gaváros című verseskötetét. A kézdivásárhelyi szerző könyvéről Zsidó Ferenc beszélt. Fekete Vince ebben a könyvben csúcsra járatja az iróniát                                             Fotó: Nagyálmos Ildikó Szűkebb pátriájának képeiből olyan univerzális jelentésű költészetet szublimál Fekete Vince a Vargaváros című kötetében, amilyent a magyar irodalomban Oravecz Imre és Tolnai Ottó – fogalmazott Zsidó Ferenc a könyvbemutatón. – Úgy építi ki magánmitológiáját (a mitologizálás köde nélkül), hogy közben végig egy közösség, egy népcsoport problematikáját jeleníti meg, egyszerre szinkronikusan, az itt és most perspektívájából és diakronikusan, történelmi távlatból. E kötet fő tétje az idővel való sáfárkodás, illetve annak a feszültségnek a megragadása, amit az idővel való sáfárkodás lehetetlensége generál. A könyv egyik olvasat szerint Kézdivásárhely (és környéke) szubjektív története – nem véletlenül lett Vargaváros a kötet címe –, de a szerzőt inkább az érdekli, hogyan tükröződik ezekben a történetekben az ember, illetve ő maga – fogalmazta meg Zsidó Ferenc a kötet kapcsán. – A versek többsége konkrét helyzetből – kép, történés – indul ki, majd átvált metaforikussá, egyediből általánossá, lokálisból szimbolikussá. Fekete Vince a kisközösségi történetek bűvkörében él – gondoljunk csak Udvartér című könyvében összegyűjtött tárcanovelláira, melyek jelen kötet előképeinek is tekinthetők –, azokból azonban úgy bont ki valami jelképeset, mint például Kányádi teszi a Fától fáig című nagyversben. A hangnem azonban kevésbé emelkedett, inkább hétköznapi, hol évődős-játékos, hol ironikus, hol a szarkazmusig gunyoros, a kötet ugyanakkor sokszínűségével is meglepi az olvasót, a regiszterek gazdagságával – hangzott el a versekről. – Ez a könyv a szerző sajátos Vargavárosa: kívülről, belülről, alulról, felülről, illetve az időről. Azt vizsgálja, hogy mi változik s marad mégis ugyanolyan. A kötet szerkezetileg koncentrikus, és nem is lehet más, hisz az idő ciklikus, és ez leginkább az efféle peremvidéken, a falu és város, a valahol és sehol határvonalán tapasztalható meg. Fekete Vince ebben a könyvben csúcsra járatja az irónia alakzatait (a fülszöveg szerint a Vargaváros: „epikus-ironikus lírai körpanoráma”), tabukat döntöget, illúziókat számol fel, székelységünk önképe elé is görbe tükröt tart, s e humorba fojtott szigorú szembenézés révén katartikus hatású. Öniróniáról is beszélhetünk, hisz a lírai én egyszerre kívülálló szemlélőként és e közösség tagjaként határozza meg magát, ekképp formál jogot például a „székejfődi” romantika rombolására: „Árvalányhaj nyílik mindenik ablakban. /A házak mind kürtőskalácsból vannak. A kapulábak, jobbról / és balról felállított töltött káposztákból. Fekete Vince úgy karikírozza ki a „kopjafaavatásos, megmaradásos, nemzetsiratásos” életérzést, hogy helyette felmutat más értékeket, melyek kevésbé harsányak, látványosak. Ez belső erő, amit szublimálni kell, ha sikerül eltávolodni a külsőségektől, ha sikerül magunkba nézni. Az eltávolodás nem térben, hanem mentálisan értendő, az Utazó tanító című vers tanulsága szerint a kiszakadás még nem jelent garanciát a felülemelkedésre, hiába ez a kényszerképzete a peregrinusnak, ki azt hiszi, hogy megtérve „hivatása, küldetése, hogy meggyökereztesse / ezen a kietlen, szilvapálinkás, magányos fenyős és ujjnyi vastag disznószalonnás vidéken az igazit” – hangzott el a sokakban elevenen élő székely mítoszok rombolása kapcsán. – A Vargaváros eklatáns példája annak, milyen új lehetőségeket tár fel a lírában az epikum felé való nyitás: a történetszerűség helyett természetesen a nyelvi megformáltságra és az elrejtett kódokra tevődik a hangsúly, a fizikai valóságból mindegyre átlépünk a metafizikaiba. Ilyen értelemben a versek építik egymás konnotációját, a dekódolás a kötet egészének ismeretében válik teljessé. Formailag uralkodó a szabadvers, de találunk prózaverset/novellaverset is, a ritmizáltabb/rímes alakzatok mintha hiányoznának, de olykor azért felbukkan egy-egy rímes szerkezet is, de rejtve, tördeletlen sorokba ágyazva. Sokféle esztétikai kategória és hangnem bukkan fel a Vargaváros verseiben, ahogy a dróntávlatból lassan alászállunk és a tér apróbb részleteit is megfigyeljük, az idő ezzel együtt kitágul, múlt és jelen felcserélhetővé válik, a záróvers pedig már az időtlenség perspektíváját adja, új dimenziókat nyitva – mondta a bemutatón Zsidó Ferenc.

HN-információ