– Honnan jött a fényképészet iránti szenvedélye, szeretete?

– Alapjában véve műszaki beállítottságú ember vagyok, ezért mindig nagyon érdekeltek a különböző gépek, szerkezetek. Nem volt kivétel a fényképezőgép sem. Marosvásárhelyen tanultam műszaki iskolában, ahol barátomnak, Bálint Zsigmondnak volt egy tüköraknás fotómasinája, és a készített képeket együtt hívtuk elő. Nekem is volt egy szélesvásznú szerkezetem, de az sem volt a legjobb. Ezzel kezdtem a fényképezést, majd vásároltam egy Smenát. Ez még tekerős fajta volt, de már keskeny film járt bele, igaz, sokat kellett lesni, hogy mikor jön a következő képkocka. Kisvártatva megjelent a Smena felhúzós változata, és akkor arra cseréltem le a gépemet. Ezzel már sokkal könnyebb volt fotózni. Akkor még itthon hívtam elő a képeket, volt nagyítógépem meg minden, amire csak szükség volt. A nagyítógép még mindig itt van a garázsban… Előbb csak a családi eseményeket, kirándulásainkat fotóztam, de a gépek mindenhol velem voltak, hogy ha valami érdekeset látok, megörökíthessem. A városról is nagyon sok felvételt készítettem az idők folyamán, többek között a Tamási Áron Gimnázium épületének irányából, mert onnan jó volt a rálátás, majd miután megépült a városi szálloda, annak a tetejéről is sokat fotóztam. Valahogy úgy voltam, hogy szerettem, ha nekem van dokumentumom. Ha valami megmozdulás, rendezvény volt, én biztos, hogy ott voltam és megörökítettem. Van fotósorozatom például arról, amikor Orbán Balázs szobrát avatták, vagy a 1989-es eseményekről.

– Nagy változást hozott az életében, amikor a Pionírházhoz került. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Nagy változás volt, hiszen addig a készruhagyárnál dolgoztam. Akkor épültek a különböző csarnokok, érkeztek a gépek, készült a napközi is, és nekem is volt benne bőven részem. Akkor volt gyakorlatilag a gyár fénykora, és teremtettünk háromezer új munkahelyet. Amikor ez elkészült, akkor a barátom, Tankó Albert, aki akkoriban már a Pionírház fafaragó körét vezette, állandóan arról győzködött, hogy én is menjek át, mert jó lenne egy fotó szakkör, és még ha elektronikával kell foglalkozni, hát ahhoz is értek, oda is besegíthetnék. Mondtam, ha végzünk a gyárépítéssel, meggondolom. Amikor minden kész lett, jött a bizottság a megyétől, a minisztériumtól, átvették, aláírtuk a papírokat, s utána én szépen eljöttem. Ez 1974-ben történt. Nagy váltás volt, de azt hiszem, életem egyik legjobb döntése. E nélkül minden bizonnyal ma már nem lennék itt.

– Mi lett a feladata?

– A fotó- és filmkör vezetője lettem. Szerettem a gyermekekkel foglalkozni, és ők is szerették ezt a szakkört, mert újdonság volt, izgalmas és rejtélyes. Az volt az elvem, hogy bent nem fotózunk, hanem csak kidolgozzuk: ki a természetbe, fotózni a környezetünket és mindenfélét, amit érdekesnek találunk. Sokat voltunk a városban, a Csalókán, s amikor laborálás volt, akkor hívtuk elő a képeket, készítettük a filmeket. Három nagyító volt, úgyhogy egyszerre három gyermek tudott dolgozni. Fehér-feketében hívtuk elő a képeket. Az előhíváshoz szükséges kellékekre, mint vegyszerek, papír stb. nem volt a Pionírháznak kerete, és akkor azt csináltam, hogy elmentem egy-egy napközibe, csináltam csoportképeket a gyermekekről, a szülők örvendtek neki, én megkaptam az anyag árát, és meg tudtuk belőle venni a szükséges dolgokat. Számtalan kiállítás és számos országos elismerés övezte ezt az időszakot.

– 25 évet töltött a Pionírháznál, ez idő alatt számos úgynevezett expedíciót is szerveztek. Miért voltak fontosak ezek a kirándulások, táborok?

– Az akkori iskolai oktatásból kimaradt, nem is csoda, hiszen az akkori rendszer által kevésbé támogatott volt a helytörténeti és történelmi ismeretek átadása. Ezeket igyekeztünk táborokkal, tematikus expedíciókkal pótolni és a gyermekeknek átadni. Én mindig arra törekedtem, hogy a gyermekek, akik hozzám jártak, minél több ismeretet szerezzenek, olyasmit, aminek az életben is hasznát veszik. Varságra évente kétszer jártunk táborozni, a téli és a tavaszi vakációban. Ott nem volt más dolguk a gyermekeknek, mint hogy szánkózzanak, sízzenek, jól érezzék magukat. Akik velem voltak, azoknak nem volt hiányuk élményekben, kalandokban. De nemcsak én adtam nekik, hanem én is nagyon sokat kaptam tőlük. Évente kétszer expedíciókra jártunk, mindent vittünk magunkkal, amire csak szükség volt.  Szigorúan dokumentáltuk ezeket a kirándulások, hogy amit láttunk, tapasztaltunk 15-20 gyermekkel, azt itthon további háromszázzal is megismertethessük. Sosem sajnáltam a képkockákat, mindent megörökítettem, amit kicsit is érdekesnek találtam.

– Több tízezer fotó van a gyűjteményében. Megtartotta mind?

– Persze, megvan nekem minden, tele a lakás dobozokkal, pontos feljegyzéseim, nyilvántartásaim vannak arról, hogy mit hol találok, sorszámmal ellátva, hogy ha szükség van valamire, tudjam, hol keressem. Digitalizáltuk is a képeket, így itt vannak a számítógépen, bármikor elő tudom venni. Beszkennelt negatívok, fehér-fekete, színes, számmal és címmel ellátva. Megvan minden. A negatívok pedig zsákszámra állnak a garázsban. Sajnos a naplót ott hagytam a Pionírházban, egy negyvennél több képet tartalmazó fotóalbummal, amely országos díjat nyert. Azt hittem, jó lesz majd az utókornak, de miután én eljöttem, az új igazgató egyszerűen kidobta a szemétbe. Ezt nagyon sajnálom.

– A rendszerváltás után cserkészcsapatot alakított Udvarhelyen.

– 1990-ben több öregcserkésszel, köztük Tankó Bercivel létrehoztuk a Budvár cserkészcsapatot, 47 év után került sor az újraalakításra. 28-an voltunk jelen az alakuló ülésen, olyanok, akik valamikor cserkészek voltak a pionírvilág előtt. Ez a csapat számított az országban az egyik legrégebbinek. A névválasztás sokaknak nem tetszett, hiszen híres ember nevét szokták adni, de mi ezt a nevet használtuk már az expedíciók során is, így aztán az országos vezetés is jóváhagyta. A legfőbb feladatunk az volt, hogy foglalkozzunk a gyermekekkel, neveljük, tanítsuk őket. A cserkész, ahol tud, segít! – ez az alapelve az egésznek. Segédkeztünk a városi és a környékbeli csapatok létrehozásában, jelvényt, nyakkendőt készítettünk, nemcsak a mi csapatunk számára, ezek még mind a mai napig használatban vannak.

– Munkásságát Pro Urbe díjjal ismerte el Székelyudvarhely, mit jelent Ön számára ez a kitüntetés?

– Meglepődtem, hiszen sosem azért csináltam bármit, hogy egyszer majd kitüntessenek érte, de azért jól is esett. Úgy gondolom, jó, hogy nyilvántartják, hogy kik azok az emberek, akik a városért az átlagnál kicsit többet tesznek.