Orendi Istvánnal, az Udvarhely Néptáncműhely vezetőjével beszélgettünk az évadzáró alkalmával. Néhány éve az a szokás, hogy az együttes, az általuk a székelyudvarhelyi Művelődési Ház alagsorában működtetett táncház és a vélük dolgozó zenészek csapatával közösen fejezik be az évet, amely esetükben is úgy működik, mint az iskolai vagy a színházi esztendő, azaz szeptembertől júniusig tart. Ilyenkor összegyűlnek egy teljes hétvégét betöltő programsorozat keretében, félig fellazított, ám felerészt szakmai tanácskozásokkal kitöltött workshop alatt vitatják meg gondjaikat és elképzeléseiket. Ilyenkor együtt vannak a más településeken élő népzenészek és a táncosok, szimpatizánsok népes csoportjával. A hol szűkebben, hol tágabban értelmezett családok is jelen vannak, úgyhogy látni azt a szakembergárdát és a népi gyökereket ápoló hagyományőrzők csoportját, akiknek köszönhetően él és virul a táncház, a népzene és a népdal. Az idei évadzáró Zeteváralján volt. Az együttesről, a táncházról, a népzeneoktatásról és a hagyományok őrzésének pillanatnyi gondjairól beszélgettünk. [caption id="attachment_51221" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Simó Márton[/caption] – Amióta új vezetője van Szé­kelyudvarhelynek, sikerült betöltetnünk azt a 15 állást, amely rendelkezésre állt, sőt még egy újabb teljes normát is kiharcoltunk. A Néptáncműhely azonban így is csak kis jóindulattal nevezhető stúdióegyüttesnek, inkább amolyan kamaraegyüttes. Azonban ez is nagy eredmény, hiszen amikor én idekerültem három évvel ezelőtt, akkor összesen 6 állás volt betöltve, s abban benne foglaltatott a titkárnő és a menedzser, azaz az igazgató személye is. – Önök már többször tartottak évadzáró találkozókat… Hogyan jött létre ez az évadzáró esemény? – Az ötlet András Loránd néptáncoktató barátunktól származik, aki ugyan csíki, de mostanában Máréfalván él, ott építi a közösséget, ő mondta vagy öt évvel ezelőtt, hogy szervezzünk olyan táncházat, ahová bárki érdeklődő eljöhet, s ott strandpapucsban vagy akár fürdőruhában is táncolhat, s a hasonszőrű emberek körében jól érezheti magát úgy, hogy közben tanulhat, informálódhat. Volt már több évzárónk, de tartottunk ilyen formában évadnyitó találkozót ősszel is. Ez most éppenséggel évadzáró. Félig a zöld füvön, félig-meddig színpadon, teremben, és mindenütt, ahol e nagyszerű hely, a Zetavár Panzió és Kemping adottságai lehetővé teszi. Háromszékről, Csík- és Marosszékről jöttek most vendégek és kollégák, táncházasok és szimpatizánsok. Mivel vándorrendezvény, minden egyes alkalommal hozzáadódik valami plusz, vagy éppen elmarad egy-egy elem. De így is szép, változatos és izgalmas. Mindig van egy-két közeli település, ahonnan többen jönnek. Mivel most Udvarhelyszéken vagyunk, jelentős a székelyudvarhelyiek és a keresztúriak nagyobb tömegben való ittléte. – Melyek a legközelebbi tervek? – Tulajdonképpen én nem az ilyen tömegrendezvényeknek és buliknak vagyok a híve, hanem a folyamatos munkának, hiszen a Nép­táncműhelynek évközben hétről hétre ki kell állnia a saját törzsközönsége elé. Szívesen eljövök ezekre a programokra is, hiszen tanulok, s ugyanakkor megoszthatom a tapasztalataimat másokkal. Elmondható azonban, hogy az előadásainkon és a táncházainkban hetente 450-500 ember fordul meg. Ez már tömeg. Jelenség vagyunk, kultúraformáló tényezőként hatunk a város és a környék művelődési életére. A Néptáncműhely szeretné 4-5 saját produkcióval kitölteni a 2017–2018-as évadot. Szeretném, hogy tudjunk legalább két új előadást bemutatni, s a régiek közül is repertoáron tarthassunk legalább ugyanennyit. Tartsuk rendszeresen a táncházat és tanítsuk a népi muzsikát minden zenélni vágyónak. A „beüzemelt” tervekről aztán majd szeptemberben nyilatkozom, amikor indulunk és összeáll biztosra a teljes kép. – Hangszeres oktatás is zajlik Székelyudvarhelyen, amelyen hagyományos akusztikus hangszereken való játszásra tanítják a jelentkezőket. Ennek a munkának is nagy a jelentősége, hiszen közvetlenül visszahat a vidékre is, mert a tanítványok jelentős hányada majd falvakra jár haza muzsikálni. Hogy áll manapság ez a tanfolyam? Milyen évadot zártak? – Ez a negyedik oktatási év volt. Közel kétszáz ember előtt léptünk fel a székelyudvarhelyi Stúdió Moziban tartott zárókoncerten. Voltak változások a tanárok körében is. A nagybőgős szaktanár abbahagyta a népzenei oktatást. Én egészségügyi okok miatt egy éve nem taníthatok. Emiatt a létszám kissé visszaesett, összesen 60 tanítvány volt idén, hiszen a Csíkszeredából átjárók csak egy meghatározott óraszámban képesek vonósokat oktatni. Mivel Székelykeresztúrra is lejárnak – nem a diákok jönnek –, úgyhogy részben ebből is eredeztethető az idei szerényebb csoportlétszám. Van azonban egy igen jelentős várólista, amelyről ősztől érkeznek majd az újak. Tudni kell, hogy a lemorzsolódás nagyon csekély: csak akkor maradnak ki a gyermek- vagy felnőttkorú tanítványok, ha megbetegednek, ha elköltöznek a városból. Ami viszont tény: mi zenészeket képeztünk, a mi segítségünkkel tanulhatták meg nagyon sokan a népi zenélés fortélyait, fogásait. Kotta nélkül hallásból, ahogyan az eleink is! – Kisé elvonatkoztatva a jelen pillanattól, érintsük azt a jelenséget, amelyet a budapesti Hagyományok Háza gerjesztett az erdélyi és székelyföldi együttesek és a népi értékek őrzői, művelői körében… – Kelemen László, a Hagyományok Háza vezetője egy régebbi tervét látjuk most megvalósulni. Ő már régóta szerette volna elérni, hogy a budapesti Hagyományok Háza tevékenysége terjedjen túl a mai Magyarország területén, mert csonka így, félmunka minden vállalkozásuk, még akkor is, ha sikeresnek tűnik, hiszen a magyar nép hagyományrendszere a teljes Kárpát-medence területéről származik. Ebből a célból elkezdtek egy hálózatot kiépíteni. A munkafolyamat már el is kezdődött. – Ez azt jelenti, hogy a költségvetést is kiterjesztik? Lesznek újabb pályázati lehetőségek? Vagy meg fognak valósulni közös előadások, amelyhez a Hagyományok Háza anyailag is hozzájárul? – Nem azt akarják, hogy idejönnek és megmutatják, ezt kell, azt kell tenni, s így kell csinálni. Kibővítenék a mi repertoárunkat egy-egy olyan előadással, amelyeket ők már összeállítottak, s Magyarországon vagy másutt működött, illetve szakmai segítséget is nyújtanának, amennyiben mi ezt igényeljük. Zenében, táncban és kézművességben is van egy olyan tudás, gyakorlat – még az Erdélyből begyűjtött anyagok terén is –, amellyel mi nem rendelkezünk. Elsősorban a népművészet gyakorlását mutatnák be, s természetesen valamekkora költségvetési keret is lenne új vagy közös elképzelésekhez… Nem kőben és fában, nem irodaasztalban gondolkodnak. Négy emberre bízta az általam igen nagyra tartott és régóta ismert Kelemen László ennek a kapcsolatrendszernek a kiépítését – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen lenne egy-egy központja, pillére vagy csomópontja a kapcsolatnak. Ez a rendszer már kiépülőben van, s ez nemcsak a Hagyományok Háza által életre hívott erdélyi fesztiválszerűségre, előadókörútra vonatkozik, hanem az egyelőre láthatatlanul zajló folyamatokra, amelyekhez aztán váradi, temesvári, brassói és sepsiszentgyörgyi csoportok is csatlakoznak, bár az ottaniak helyzete másképp különleges. A temesvári és a váradi hagyományőrzők útjai könnyebben megnyílnak, hiszen Szeged, Kecskemét vagy Budapest közelebb van számukra, s néhány órás utazással könnyebben eljutnak a magyarországi kulturális központokba, s onnan is könnyen látogathatják őket; látni, érzékelni lehet, hogy ezekkel a kapcsolatokkal élnek is mindkét oldalon, de azért a belső-erdélyi és a székelyföldi kapcsolatok rendszerét is erősíteni kell. – Milyen jövőt jósol ennek a kezdeményezésnek? Jövő évben választási év lesz Magyarországon. Vajon egy esetleges politikai vetésforgó nem befolyásolja-e majd az elkezdett munkát a források elapasztásával? Sok ilyen szépreményű kezdeményezés omlott össze a hivatalnoki vagy politikusi akarat lankadása vagy a vektorok átirányítása miatt… – Én úgy gondolom, hogy a mindenkori vezetésnek, idehaza és a határon túl is, arra kell(ene) koncentrálnia, hogy vannak kiemelten fontos témák. A népi hagyományok őrzése és művelése állandó és elsőrendű kötelesség… Ha valaki jó eredményeket mutat fel, akkor annak látszania kell bármilyen vezetés, bármelyik irányultságú választott elit látóterében egyaránt. Ilyen hozzáállású és hitvallású együttest nem lehet csak úgy félreseperni. Én a minőségben bízom, és soha nem próbálkoztam azzal, hogy felsorakozzam valamelyik párt vagy érdekcsoport mögé… Most is halljuk a háttérből a népzenét, az éneklést… Sok-sok évszázada fennálló, élő, működő értékekről van szó, amelyeket nem támogatott semmiféle felső vezetés sem, hanem maga a nép termelte, gyöngyözte ki önmagából… Simó Márton