Ez a cím közvetlen utalásként is értelmezhető. Zsidó Ferenc író, néprajzkutató végzett egy évtizeddel ezelőtt komoly kutatást a faluban, amely annak idején első díjat nyert a Hitel című folyóirat és az azóta kimúlt Nagyítás című hetilap közös pályázatán. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy az eléggé népes pályázói körből – 85 értékelhető munkát küldtek be a szerzők a Kárpát-medence minden szegletéből – épp ezt választotta elsőnek akkor a zsűri. A szerző magas szakmai igénnyel dolgozott, és úgy írta meg szépírói eszközöket is alkalmazva a minden részletre rávilágító riportját, hogy az közvetlenül kapcsolódik a közismert és méltán fontos faluszociográfiákhoz, amelyeket Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Zoltán, Tamási Áron, az időben közelebbi életművekből pedig Beke György, Sütő András, Cseke Péter jóvoltából ismerünk. Mi azonban most követve e riportsorozat fősodrát, elsősorban a népi épített örökség továbbélését, a faluképet és annak változását próbáljuk vizsgálni. Zsidó Ferenc a Nem vész el, csak átalakul címet adta írásának. Olyan településen járt, és a nyomában most mi is olyan Udvarhelyszék peremén levő településen nézelődtünk, ahol a lakosság zöme cigány származású. Ha évtizeddel ezelőtt 60%-os volt az arányuk a helyi össznépességben, akkor ez a mutató napjainkban 80% körüli. Nyilvánvaló, hogy nem pontos az adat, hiszen ez nem tudományosan, statisztikai alapon jól meghatározható roma közösség, hanem túlnyomórészt magyar anyanyelvű és magyar tudatú, zömében református vallású lakosságréteg. [caption id="attachment_127870" align="aligncenter" width="2560"] Utcakép Székelyszenterzsébeten[/caption] A falu megközelítése – utak és múltból származó emlékek jóvoltából Az útviszonyok nem változtak túl sokat. Két lehetőség lenne Székelyszenterzsébet megközelítésére, haladhatnánk akár a Nyikó-mentén közlekedve is, viszont azt tanácsolták a helyiek, hogy hosszabb ugyan, de viszonylag zökkenőmentes, ha Újszékely és Héjjasfalva közt térünk le jobbra – közvetlenül a megyehatáron átlépve –, és Küküllősárd érintésével közeledjünk – nagyjából 40 kilométerre található Székelyudvarhely alsó végétől. Sárdon agresszív, román nemzeti színekbe öltöztetett helységnévtábla fogad, mindjárt ott az a másfajta trikolór is, hogy emlékeztessen, s hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy melyik országban is élünk. Pedig itt a román többség immár kisebbség, és vesztes… A régi házak romos mivoltukban emlékeztetnek még itt-ott a régi szép időkre – erős a szász hatás, bár német ajkú lakossága a 19. század közepén is mindössze néhány családra korlátozódott –, de ami új, az igencsak harsány, formabontó és -romboló, már a terv elképzelése szintjén kivetkőzik náluk a hagyományosból. Itt ugyanaz zajlott le a lakosság összetételének változása szintjén, mint Szenterzsébeten, ahová igyekszünk, napjainkban az itt lakók mintegy 60%-a roma, akik közül 11% beszéli valamelyik cigány dialektust, de a többség görögkeleti vallású, és a románt vallja anyanyelvének. Szóval a roma-expanziót itt a románok kénytelenek elszenvedni. Itt a románok tényleg veszítettek, demográfiai és kulturális szempontból egyaránt. Talán két kilométert kell haladnunk, és máris ott vagyunk a mostani célállomáson. Cigány? Roma? Magyar? Vagy székely? Székelyszenterzsébetet elég gyakran hajigálták a különböző közigazgatási átszervezések alkalmával. Tulajdonképpen Udvarhelyszék partiumi részében található, de tartozott egy ideig Nagy-Küküllő megyéhez, aztán 1945 után Udvarhely rajon része mint önálló község. Az 1968-as megyésítéskor Újszékely közigazgatása alá került, de 1988-ban tettek egy kísérletet, és minden előzmény vagy lakossági igényfelmérés nélkül emelték községközponttá, Újszékely és Románandrásfalva becsatolásával, aztán leválasztották róla Újszékelyt (1990), néhány év múlva azonban lakossági kezdeményezésre, a magyar kisebbségi érdekképviselet beavatkozásával, sikerült ismét elérni, hogy tartozzék Újszékelyhez. Románandrásfalva ekkor kivált, és viszonylag jellegtelen faluként községközpontja lett Nagy- és Kissolymosnak, Székelyhidegkútnak és Újlaknak. Elmondható, hogy itt is egyfajta „viharsarok” található, a kisnépességű, elzárt, vegyes felekezetű és lakosságú régiók minden gondjával-bajával. [caption id="attachment_127872" align="aligncenter" width="2560"] Hagyományos bennvaló újabb átalakításokkal[/caption] Fontos látleletet készített húsz esztendővel ezelőtt itt Sepsiszéki Nagy Balázs is a Székelyföld falvai a huszadik század végén című kötetében. Akkor megemlíti, hogy többen városi munkahelyekre járnak dolgozni, jelentős az állami nyugdíjasok száma. Ekkor – a 2002 tavaszán végzett helyszínbejárás alkalmával – 1104 lakost említ, amelyből 729 magyar, 369 cigány, köztük 1040 református, 17 unitárius, 17 baptista, 15 görögkeleti, 13 római katolikus, 1 görög katolikus és 1 fő felekezeten kívüli. Ekkor még igen jelentős a földműveléssel, állattartással és a gyümölcstermesztéssel foglalkozók aránya is. Megemlíti, hogy a határban is vannak kisebb szőlőskertek – 4–10 áras családi parcellák –, amelyeket visszakaptak ugyan a tulajdonosok vagy az örökösök a termelőszövetkezet felszámolása után, de a vadak garázdálkodása és a munkaerőhiány miatt aztán fokozatosan felhagynak. Ez a tendencia a továbbiakban még inkább felerősödött, napjainkban többnyire csak a kertekben, háztáji parcellákban termesztik a fagynak ellenálló, direkt termő fajtákat. [caption id="attachment_127876" align="aligncenter" width="2560"] Kincses Kálmán a falu református lelkésze[/caption] Ahol a hitélet szervesen kapcsolódik a közművelődéshez, a sporthoz és a gazdasági tevékenységekhez is – A korábbi lelkipásztor harmincöt éven át szolgált itt – tudjuk meg Kincses Kálmán református tiszteletestől –, ami nagyon hosszú idő. Különböző korokon, rendszerváltozáson ívelt át ez a pálya. Komoly nyomai voltak az elődöm munkájának a gyülekezetben. Sok olyan eleme volt a hitéletnek és a közösségi munkának, amelyet át lehetett venni, volt alap, ahonnan folytathattuk. Nyilván felfrissítve és a mai elvárásoknak megfelelően. Nagyon erős és tevékeny a presbitérium. Kitalálja és megálmodja azt is, ami még a lelkész fejében sem fogant meg. Így sikerült jelentős felújításokat végeznünk. Együtt tanultuk meg a pályázatok által biztosított lehetőség kihasználását, de jelentős volt ez idő alatt az elvégzett közmunka aránya is. Felújítottuk időközben a templomot, a parókiát, a gyülekezeti termet, ravatalozót építettünk. [caption id="attachment_127874" align="aligncenter" width="2560"] A szépen felújított református templom[/caption] Ezek mind olyan jellegű épületek, hogy odaképzelhetők, behelyezhetők a hagyományos falukép modernizálódó összképébe. Hogyha a falu utcáit járjuk, akkor szembeötlő, hogy számos jól karbantartott bennvaló található a központi utcákban – Tóhely, Alszeg, Felszeg, Piac vagy Központ –, de egyre több olyan újabb építésű házat fedezünk fel, amelyhez már nem tartoznak gazdasági épületek, s a csűrök is javarészt kihasználatlanok. A helyi cigányok többsége már felvásárolta az elhagyott ingatlanokat, beköltözött a „pusztákról”, és beilleszkedett, olyan életformát folytat, mint a kisebbségbe szorult székely magyarok. „Pusztának” a faluszéleken létrejött telepeket nevezték – Templom-, Burszán-, Kancsó-, Szőlő-puszta –, ahol egykor a zsellérként behozott cigányok éltek. A cigányokat a jobbágyfelszabadítást követően telepítették az itt is birtokos Kemény-bárók, bár feltételezhető, hogy már korábban is menekültek erre a vidékre kisebb csoportjaik Északkelet-Magyarország területéről az éhínségek, a járványok és az üldöztetések elől. Talán a családnevek alapján is lehet erre következtetni, viszont általában a Székelykeresztúr környéki ő-ző nyelvjárást beszélik, valamelyik roma dialektust többnyire a frissebb „bevándorló” családok használják. A „pusztákon” igénytelen, putriszerű szállásokat látni, de itt-ott még fellelhetők az egykori zsellérházak, általában kétosztatú, fából vagy helyben vetett és égetett téglából emelt, tapasztott fallal rendelkező, gyakorlatilag szerény parasztházak, amelyek azt jelzik, hogy eredeti lakói értettek bizonyos mesterségekhez, és igényesebb életormát követtek, hiszen egykor a földesúr, majd a helyi gazdák földjein megbecsült napszámosmunkát végeztek, amelyre szüksége volt a faluközösségnek. A két lakosságrétegnek szüksége volt egymásra. [caption id="attachment_127879" align="aligncenter" width="2560"] A tájház tisztaszobája - a kétosztatú parasztházat alapítványi pénzből vásárolták és a gyülekezeti tagok segítségével építették újra egy másik telken, az Erzsébet-kertben[/caption] A helyi cigányok – a különböző kézművesfoglalkozások és a mezei munka mellett – zenéléssel is foglalkoztak. A 20. század elején hét működő, hagyományos felállású zenekarról számolnak be a visszaemlékezők. Az itteni muzsikusok közül többen is komoly karriert futottak be nagyvárosi zenekarokban. „1960-ban Kálló János prímást 48 zenész kísérte utolsó útjára” – olvassuk Burszán Lajos 2004-ben kiadott helytörténeti füzetében. A tiszteletes úr öt komplett zenekart számolt össze, amikor 18 évvel ezelőtt a faluba került. Épp a parókia udvarán levő filagóriában beszélgettünk erről-arról, az egyház és a falu dolgairól, amikor szó esett a hagyományos zenéről, a népdalokról, a dallamkincsről, s valahol megszólalt egy „difuzor”, és „nyomatta” az idegen valamit, amely, ha nem is a manele egyik slágere volt, de ahhoz hasonló esztétikát hordozott a hangzásában. – Ez van – jegyezte meg Kincses tiszteletes –, kapok ilyent mindennap, ha akarom, ha nem. Ilyen téren is nevelni kellene, visszaszoktatni az embereket a sajátjukhoz, csak az gond, hogy sok az idegen hatás, és most másfél évig kevés volt a közösségi alkalom. A szerző felvételei

Simó Márton