Kutatását a hadtörténész 2007-ben kezdte el, 10 év alatt 350 székelyföldi háborús veterán emlékeit gyűjtötte össze azzal a céllal, hogy megírja Székelyföld II. világháborús történetét. Elmondása szerint az összegyűjtött emlékanyagokat csak közvetve tudta a tudományos munkához használni, mivel azok rendkívül szubjektívek. Hozzátette, a közösségek kollektív emlékezete máshogyan működik, messze nem azonos azzal, amit a történészek fontosnak tartanak a történelemben.
„A tragédiákra való emlékezetünk azért működik ennyire, mert ha tragédiákba helyezzük bele magunkat, nem kell semmiféle történelmi felelősséggel szembenézni, és áldozatként tudjuk magunkat aposztrofálni. Ehhez pedig nagyon jól társul a háborús veteránok emlékezete” – kezdte az előadást Nagy. Az összegyűjtött interjúkról megjegyezte: ezek gyakran népmesei elemekkel is meg voltak tűzdelve, ezért különösen fontos volt emlékezettörténeti szempontból megvizsgálni azokat. A történész példaként több közös motívumot is említett: az erdővidékiek minden faluban úgy tartják, hogy ott nagyobb mészárlást akart rendezni a Maniu-gárda, mint Szárazajtán, akik meg Tokaj felé jártak, mind láttak borba fulladt orosz katonákat. 
Századokat, zászlóaljakat és az összes hadtest háborúban bevetett egységét említve nagyjából 55 ezer férfi volt bevetve a Keleti-Kárpátok hágóin, ez nagyjából a székelység férfiainak kétharmadát jelentette. Nagy szerint sok tévképzet van a II. világháborús székelyföldi harcokkal és határvadászokkal kapcsolatban, az egyik, hogy alkalmasak voltak felvenni a harcot a Vörös Hadsereggel, közben alig volt felszerelésük, harci tapasztalatuk, és pár nap múlva visszavonultak. Nagy szerint a veterán-interjúk, az emlékezet újra- és átépítő tulajdonsága miatt az évek során folyamatosan változtak, máshová kerül a fókusz: „a veteránok történetei folyamatosan változtak annak függvényében, hogy mi mire helyeseltünk jobban és mire nem, hiszen amiről látták, hogy jobban tetszik, többször elmondták”. Nagy hozzáfűzte, érdekes jelenség az is, hogy a veterán interjúkban nem rögzített haláleseteket, viszont a hazaszökések útjait rendkívül aprólékosan mutatták be. Előbbiről kifejtette, hogy nagyobb traumákat az emlékezet törli, másodikról – mint mondta – sok esetben egy felnagyított sikertörténetről van szó, ahol, bár a háborút elvesztette, a katona győzött.
Az identitásképről Nagy elmondta, az identitás sosem szűnik meg, csak mindig változik és változott. – Mátyás király másképp volt magyar, Horthy Miklós másképp, mi ma másképp. A történelem a társadalom célkeresztjébe került, nem a történészek írják a történelmet. Írhatok én húsz könyvet, de történészként nem tudok versenyzeni azzal a politikussal, akit március 15-én kétmillió ember hallgat, és elmondja, hogy szerinte és a pártja szerint mit üzen most Petőfi – véli a történész.