A magyar étkek Ómagyar Mária-siralma. A falatok Halotti beszéde, a sürgős éhségcsillapítás Tihanyi alapítólevele. Gyermekkori élmény, panellakások entrée-ja, putrik main course-a, hokimeccsek szüneteiben benyakalt felesek alá vetett koleszterinnyoszolya, kulináris jolly joker. Ám ha megadjuk a módját, teljes értékű fogásként is megállja a helyét. Timothy Learyvel szólva: fontos a set and sitting, vagyis a körülmény és elmeállapot, a lelki felkészülés.
Jelöljünk ki egy dátumot, és napokkal korábban szerezzük be a disznóvágások eme essence des graisses-jét, majd futtassuk meg fejben, mi kívánkozik mellé kísérőnek. Én szabályos portyát indítok: zsenge zöldhagymát, ropogós bioretket vadászom, vagy gyöngéden büdös medvehagymát igyekszem becserkészni hozzá.
Majd a nagybetűs napon nyissuk ki a hűtő ajtaját. Üljünk le. Kapcsoljuk be a rádiót. Mellőzzük a klasszikus zenét! Lakodalmas dukál ide, cigányzene, hejehuja. Nem Debussy, inkább Mága Zoltán. Nem Motörhead, hanem Lagzi Lajcsi. Vegyük ki a borkánt. Tegyük az asztalra. Nézzük. Vágyakozzunk! Eleinte csak finoman, szűzien sóvárogjunk, mint szerelmes, ki lelke párjára mint éteri jelenésre gondol. Az ember a szemével kóstol először. Van a sóvárgó kínnak az a szívet tépő szakasza, amikor a beteljesülés már karnyújtásnyira, a kielégülés már biztos, minden rajtunk múlik, és már uraljuk a helyzetet. Mint alkoholista, ki hosszú megvonás után végre felbontja az üveget, de még nem iszik bele, hanem rágyújt, és csak ezután hódol szenvedélyének. Csavarjuk le a borkán fedelét. Szagoljunk bele. Emlékképek tolulnak ilyenkor a látómezőnkbe: gyermekkori nagy kirándulások, hegyi barangolások, korhely hajnalok a Landolóban, falunapok, buszos kirándulások pisiszünetei. És míg a zsír képlékennyé melegül, készítsük elő a primőröket. A retket papírvékonyra szeljük! Egy szeletkét fektessünk tenyerünkbe. Gyönyörködjünk bőrünk rostokon átderengő rózsaszínjén. A zöldhagymát már bátrabban karikázzuk, sőt szelhetjük akár hosszan, csíkokra is. Én milliméteres julienne-re metélem és laza csuklómozdulattal dobom a kompozícióra. A medvehagymát tépjük! Szaggassuk! És a kenés! Ellenőrizzük az állagot... Kenés csakis félkeményen! Sózzunk. Csípjünk ujjaink közé durva asztali sót. Laza csukló, eltartott kisujj, imígyen szórjuk. Parajdi, himalájai, füstölt vagy holt-tengeri, egyre megy! Darabos legyen! Mikor rágás közben egy-egy apró kristály megtörik fogaink közt, és szánkban oldódik az íze… Mint paplan alól szabaduló buja illatok a szerelem hevében. Harapjunk. Amint fogaink a szeletre zárultak, lassú, őrlő mozdulatokkal válasszuk le a részt az egészről. Rágjunk. Élvezzük ki fejünk akusztikai adottságait, melyek felerősítik, de el is mélyítik az előemésztés őrlő neszeit. Nyeljünk. A kísérő italt csak minden egyes kenyérszelet utolsó falatjára tartogassuk. Sör való ide, meg ásványvíz. A bor, a legolcsóbb ömlesztett asztali pancs is disszonanciát okozhat szánkban, a fogás puritán zamatát takarná ki a legpocsékabb lőre gálicos lecsengése is. A zsíros kenyérhez keserű ipák, gyöngéd, szűzies lágerek, flakonos lónyálak dukálnak. Kortyoljunk egy rendeset, majd dőljünk hátra a kanapén, és böfögve, vakarózva nézzük Gordon Ramsey főzőműsorát.