– Hitván!!! – rikótott fel Ámál, s csapott akkorát a zura csurdé gigájára, hogy az rögtönnyibe lefejelte Nannyó ződ mus­tárospohárjába lebegő fogsorját, ami ettől rejafittyent a frissen vasalt goblenre, s kiharapott belőle egy jókora darabot.
Átlagos hétfő este vót Virágéknitt. A ka­­kas idegesen űzte a tyúkokot, a kutya unottan rágta a küszöböt s időnként a macskát. Nannyó a szája széjit, de leginkább csak mammogta. Emre es­ment későn, szesz­től megkeseredve esett bé a zajtón, két csepű­szagú komája kí­­séretében. Ámál rögvest illetlen sza­vakkal és kellemetlen gesztusokkal illette mindet, így a hívatlanok hamarjába – már amennyire négykézláb igyekezni lehet – menekülőre fogták egy szebb jövő reményiben. A kutya hetykén kapott az alkalmon, s a küszöbrágásról áttért Béllájjék ágyékára, így azok együtt, mélán és fájdalmason a holdba nyüszítve hagy­ták el az aprócska házat.

Ámál sértődötten rohant ki a zudvarra, hátra a csűrhöz, hogy – a sok évtizedes hagyománt ápolva – az éjbe sírja bá­na­tát. Emre, a lelkiismeretétől űzve, utá­natámolygott, s mikoron mán vagy he­teggyére szólította a csűr ódalánál bőgő hitvesét, akkor jöve reja, hogy az nem az, hanem Binbó, a vén tehén.
Elégazhéjza, hogy Virágék élettyibe mé­gis vót valami stabilitás. Valami bisz­tos és örökkévaló. Ilyen vót a száj­penész is, de most nem erről van szó. Ámál habzó szája, metres homlokának veressen lük­tető erei, Emrecske örökkön bárgyú és szánalmas ábrázattya, Nannyó pohárból viríttó mosolya csupa olyan hétköznapi ínyencségek vótak, amik az aprócska házba életet vittek. Nyűttet s keservest, de most nem erről van szó. Vót ott szerelem s szeretet es bővön, aminek korhadt emlékit leginkább az ide-oda felbiggyesztett fal­védők őrizték: „Az én uram csak a vizet issza, Nem es sírom a lányságom vissza.” Bár a csűr ódala másról regél…