Vidéki sanzon
– Hitván!!! – rikótott fel Ámál, s csapott akkorát a zura csurdé gigájára, hogy az rögtönnyibe lefejelte Nannyó ződ mustárospohárjába lebegő fogsorját, ami ettől rejafittyent a frissen vasalt goblenre, s kiharapott belőle egy jókora darabot.
Átlagos hétfő este vót Virágéknitt. A kakas idegesen űzte a tyúkokot, a kutya unottan rágta a küszöböt s időnként a macskát. Nannyó a szája széjit, de leginkább csak mammogta. Emre esment későn, szesztől megkeseredve esett bé a zajtón, két csepűszagú komája kíséretében. Ámál rögvest illetlen szavakkal és kellemetlen gesztusokkal illette mindet, így a hívatlanok hamarjába – már amennyire négykézláb igyekezni lehet – menekülőre fogták egy szebb jövő reményiben. A kutya hetykén kapott az alkalmon, s a küszöbrágásról áttért Béllájjék ágyékára, így azok együtt, mélán és fájdalmason a holdba nyüszítve hagyták el az aprócska házat.
Ámál sértődötten rohant ki a zudvarra, hátra a csűrhöz, hogy – a sok évtizedes hagyománt ápolva – az éjbe sírja bánatát. Emre, a lelkiismeretétől űzve, utánatámolygott, s mikoron mán vagy heteggyére szólította a csűr ódalánál bőgő hitvesét, akkor jöve reja, hogy az nem az, hanem Binbó, a vén tehén.
Elégazhéjza, hogy Virágék élettyibe mégis vót valami stabilitás. Valami bisztos és örökkévaló. Ilyen vót a szájpenész is, de most nem erről van szó. Ámál habzó szája, metres homlokának veressen lüktető erei, Emrecske örökkön bárgyú és szánalmas ábrázattya, Nannyó pohárból viríttó mosolya csupa olyan hétköznapi ínyencségek vótak, amik az aprócska házba életet vittek. Nyűttet s keservest, de most nem erről van szó. Vót ott szerelem s szeretet es bővön, aminek korhadt emlékit leginkább az ide-oda felbiggyesztett falvédők őrizték: „Az én uram csak a vizet issza, Nem es sírom a lányságom vissza.” Bár a csűr ódala másról regél…
