Az űrhajón szivarazni nem lehetett... elvileg. A tűzriasztók német szisztem szerint voltak bekötve, ami azt jelenti, hogy nemcsak a füstöt érzékelte, ha­nem egyenest a molekulákat, speciál, azokat kielemezte, s küldte bé a központi számítógép agyába. De mi székely szisztem szerint meghekkeltük a rendszert, szereztünk intelligens gyurmát, amelyekkel az apró tárgyakat rögzítik súlytalanság állapotába, pixet, ilyesmit, s azzal egy darab nájlonnal a riasztót bécsomagoltuk, s így szívtuk a szivart. A legújabb űrhajókon viszont – már norvég szisztem szerint – olyan fejlett riasztók voltak, hogy elég volt, ha te csak a szivarra rejagondoltál, s azzal már fel is voltál jelentve. Akit elkaptak, az kapott egy listyát az összes rákkeltő anyaggal, ami állítólag a füstből kijön, annak darabjáért 200 euró volt a büntetés, aztán kifizettették veled az összes levegőfiltert, amit – papíron – kicseréltek miattad, plusz egy teljes rendszerrevíziót, illetve az újraszoftolást. Így kijött egy olyan büntetés, hogy amiatt már egy becsületesebb ember felakasztja magát. Mit dolgozzon másnak, potyára?
Kaptunk egy-egy karórát, amelyik az összesünköt monitorizált. Azt kel­lett hordani, nem szabadott levenni, mert érzékelte a testhőmérsékletet, az életjeleket, s ha levetted, akkor ke­restek is az urgencáról, hogy meg vagy-e dögölve. Persze azt is tudták, hol vagy, s merre jársz, aztot csinálod-e, amit a napi beosztás szerint neked kiszabtak. Ezért nagyon sokan inkább megfizettek valakit, s sétáltatták az órájukot. Egyszer elkaptak egy illetőt 312 darab órával a testén. Felszkoccsozta magára. Azóta a szkoccs be lett tiltva. A gépek érzékelték a hirtelen jelentkező súlytöbbletet: egyszerre 312 ember, azo­nos pulzusszámmal, ugyanabban a koordinátában. Az űrhajó azonnal meg­állt, mert az adatokat úgy elemezte a központi számítógép, hogy ekkora tömeg egyetlen pontban kibillenti a mesterséges gravitációs berendezést. Erre senki nem gondolt. Így ezt a 312 vétkest be­csippelték, a karóra helyett beültették a bőrikbe az azonosítót. Minden áldott nap el kellett haladni az érzékelők előtt, kötelezően. A csipp csippentett ott. De állítólag, ha pityókaborogatást tettél rá, akkor nem működött. Annulálta. S min­denki mehetett oda, ahova akart.
Sokan a holoterekbe menekültek egy idő után. Féltek, s kezdte gyötörni őket a honvágy. Ez egy szórakoztató berendezés volt, 3D-s, virtuális tér mindenféle programmal. Lehetett olyat is, hogy hazalátogathattál benne, mint a gugelmepszen. A németeknek fel volt dolgozva minden kicsi lik ott náluk, az országba. Nekünk valami régi térképek álltak csak a rendelkezésünkre. Hozzánk, az utcába már be sem ment a program, csak a főúton lehetett kerülni benne. Sokat néztem édesapám biciklijét a korcsoma előtt. Ha befizettél néhány eurót, akkor még szagokat s szelet is szimulált. 
Egyik reggel üzenetet kaptam. A ka­binunk ajtajára volt felragasztva egy ficujka, ceruzával írva, irtó cirkalmas stílusban és betűkkel:
„A holoteret használni kívánók fi­gyel­mibe! Értesittődik, hogy a holotér ezután csak »safe mode«-ban használódik, mert revízió lesz. A program menődik, csak a szag nem működik. Kifogyódtak a szagpatronok. A propellerek vettetik, csak nincs szagik. De ezért, kárpótlásul, földi idő szerint május elsejinn, délután 16 órai kezdettel megtarcsuk az Erdélyi Hagymatokán Fesztivált! Szeretettel vár­­­j­uk: A Szervezőség.”
Ui.: Nem illegálba menyen, a csippre nem kell a borogatás.