A sötétség elgyengült ujjakkal ka­paszkodott a csupasz ágak hegyébe, és a duba berontott az intézet kapuján. Amikor az első salapétás kivágta a to­ló­ajtót, fáradt tenyerébe csúszott a horizontról kipattanó, gomolygó nap sugara, azzal elillant. Kigurultak a munkások is, szájuk szélén a majdnem teljesen elszívott cigaretta. Sietősen slukkolták az utolsókat, orruk alatt fel-felizzott a parányi napocska, majd a sötét lyukakból füst tört elő, mintha vulkánként robbanna ki belőlük a napi munka iránt érzett ellenszenv. 
Az egyik előrehajol, úgy szívja, mint a kéthengeres kompresszor, be-betekint az épület nyitott ajtaján a felújítandó folyosóra. Aztán odavágja a felhevített csikket a betonra, eltaposná, ismét a folyosóra néz, felkapja, megszívja és ordítani kezd: 
– Én megmondtam neki, hogy én a helyedbe nem így gondolkoznék, ember! Add el aztot a garázst! Hát normális vagy­-e?! Megmondtam ápertén, hogy így van jól, ne! De te csak gazolod a pén­zt! Ejsze annyi van?! Dugdosod előlem? Há mi a kurvaistók, tolvajnak nézel? Én jövök itt neked, hogy hogy lenne jó, s te tojsz belé? Hülllyének nézel?! No, jól van! Ezzel én a kezemet levettem rólad!
Lassan kipakolnak, sok a felszerelés, és nehéz. Emez meg ott áll, dühében megfeszülve, elsomfordálnak mellette, ideges embernek kevés a barátja. Aztán karon ragadja az egyiket – azt a csen­dest, amelyik mindig hátul ül az autóban –, és vöröslő fejjel folytatja: 
– Öccáz lej a garázs adaja!
– Öccáz?
– Öccáz, becsületszavamra mondom!
– De mazsorálással...
– Mazsorálás nélkül!
– De nem kaptál szomácijót, pena­lizácijót?
– Eddig es fizettem időbe. A blokké száznyócvan s a garázsé ÖCCÁZ! Hogy dühüdnének meg!
– S, öccáz.
– Öccáz.
– Úgy látszik, ez es köpcentire menyen, mint a kocsiknál.
– Jő, hogy felakasszam magamot, mint hogy kifizessem.
– Ne hülyéskedj, ember, mert a bank megtudja, s a kölykek kell kifizessék helyetted a lakáskölcsönt.
– Köttem reja életbiztosítást.
– Azt csak akkor aprobálják, ha természetes úton halsz meg. Nem kellett béikszeljed, mikor felvetted a kölcsönt, hogy szivarazol?
– De.
– No, akkor azétt adtak csak annyit.
– Mester urak, kérnek-e kávét? – kérdezte a kisírt szemű titkárnő, akiben az érkező munkások zaja egyből ak­tiválta a megfelelési kényszert. A fo­lyosón felgyűlt törmelék között úgy járkált, mint aki nem vesz tudomást a köréje tornyosult szemétről.
– Igen, hozhassa.
– Cukrot?
– Nem kell, mü aztot es keserűn sze­ressük! – mondta a cigarettás.
A kisírt szemű titkárnő beódalgott a félig lebontott folyosón. 
– Vigyázz! – szólt viccelődve a másik. – Ez a csaj a múltkor olyan erős, vad kávét főzött, hogy mondom, ha fel nem állok, le kell üljek.
– Akkor megiszom, hátha mégse kell kifizessem az adót.
– Ne mondj ilyen hülyeségeket!
– Vettem lottót. Tegnap kicsaptam a laskaleves mellé, s mondtam neki: „Idefigyelj! Eztet azétt vettem, hogy a blokkot végre kifizessem, s tégedet innen eltakarítsalak, érted-e! De nem nyertem!” Hát van baj elég.
– S ha nincs, látom, te csinálsz magadnak.
Megjött a kávé. Fehér nejlonpohár­ban sűrű feketeség. A nyújtózkodó nap belekukkantott, érintésével krémes barna nedűvé varázsolta, és még apró gyöngyöt is csöppentett belé, hogy majd egy hajtásra eltűnjön egy torok kivilágítatlan folyosójában, mint a fekete szurok.