Annyira ragyogott a nap, hogy az már túlzás volt! Vitte hírét a tomboló tavasznak, a földből felengedtek a régi emlékek is, amelyek most fényre jutva betolakodtak a jelen látóterébe, egymást felfalva pörgették a valóság síkjait.
Előttem az újságárus ecseteli, hogy mennyire nehéz lesz összerakni a ROBOTOT, amelyhez kéthetente jönnek az új alkatrészek, az egyre inkább dráguló lapszámokban.
– Igen, erőst komplikált volt összerakni a robot fejét! Hallod-e, egy csomó kicsi csavarka s minden! Egy rakás idő s osztán egy punga pénz! De a kölyökért megcsinálom, érted-e?! Igaz, nagyon sok időbe került. Esküszöm, két sört es megittam, mire béfejeztem! S ez csak a fej! Jövő héten jön a bal láb! A kölyökért... Me’ mikor én voltam kölyök, vettem a játékboltban egy összerakhatós rádiót. Mielőtt nekifogtam vóna, megmutattam edesapámnak. „Az kellett neked, elektronyiká! – háborodott fel apám. – Há’ cinezni se tudsz! Mennyi vót?” „Száz lej” – feleltem. „Száz?? Százö?! Há’ normális vagy-e? Há’ ebből a pénzből a Cserbul Kárpátinba’ egy család megebédel! S abba még benne van az egylejes víz mellé a nyóclejes bor es!” „Mámi adta születésnapomra!” „Az! Mámi! De a színes tévébe nem tudott belépótolni! Pedig most mán’ a Tezáur folklorikot es nézi! Me’ így érdekes, színesbe’! Odajuttunk, hogy most már nálunk es curáj menyen a tévébe! Tekerjed sza’ vissza, s mondd meg a játékbótba annak az apródajerolt fejű fehérnépnek, hogy a pénzt adja vissza! Menj, eresszed, met a hátadnak nekiirányítom az egészet tranzisztorostól s cinezőpasztástól!”

Kimentem a boltból, biztos a tavasz káprázata volt, hogy egyszerre láttam közlekedni az úton a mai, mosógépdob-kerekű SUV-okat és a gyerekkorombeli gépparkot, közöttük a 120-as Skodákat... Ez a típus hátul „hajtott”, farmotoros volt, azzal télen, ha „odafent” laktál, akkor ott es rekedtél egészen addig, míg a hó el nem takarodott. Az IFET elnökének volt egy ilyenje, aki hajnalban lejött vele a városba, hogy Gyulát vigye „odafel”, mert disznóvágni készültek titokban, s nem volt aki megszúrja, s a többi... Már akkor pilinkézett. Gyula a dologgal lassan haladt, a belek csak délután négyre kerültek a konyhába. Az elnök elvtárs erősen félt a „sztrikhintől”, s gondolta, megoldja „pilával”, a városi laboránssal, egy kis kóstolóért cserébe. Estefelé már úgy havazott, hogy porozott belé. A 120-as Skodával sietni lefelé a szerpentinen nem volt jó ötlet, a kocsinak a „vége megkerülte az elejit”, s ő pedig béburungozott a csetenyésbe. Este volt, a TAF-osok már nem dolgoztak. 
Épp arra jártak valami bukaresti fekete dácsijások, azok húzatták ki, meglátták a húst, megtudták a disznóvágást... az egészet le kellett öntse petróleummal, csak a disznófősajt maradt meg, azt az egyik feketedácsijásnak adta, hallgatásért cserébe:
– Poftiți! Cașcaval superior de porc.
No, me!! Lakkfekete óriásterepjáró dölyfösködött a körforgalomban. Csak mindenki mögém! Benne egy „jóféle”, s mellette az a leánka, amelyik ki tudja, hányszor megbukott már, s a szája „fel van tőtve”. Nagykorú, de még kilencedikes.
Nem tudom, milyen világ ez. De a tavasz régebb se volt se fényesebb, se melegebb.