A csíkszeredai Kovács Lehel alig 28 éves, de már számos országban élt. A különböző kultúrák iránti érdeklődése mindig arra sarkallta, hogy újabb és újabb nyelveket, szokásokat ismerjen meg. Jelenleg Ausztráliában tölti mindennapjait, a világjárvány okozta lezárás miatt közel három éve nem találkozott a családjával, itthoni barátaival. Beszélgetésünk során nemcsak a Sydney-ben tapasztalt kihívásokról, örömteli pillanatokról, szörfözés iránti szenvedélyéről esett szó, de arról is beszámolt, mit tanulhatnának a székelyek az ausztráloktól, és fordítva.   – Hogy kerül egy csíki srác a világ másik felére?  – Legelőször 2016 júniusában tettem be a lábamat Ausztráliába, 23 évesen. A Dániában végzett mesteri képzésem másodévében lehetőségem volt arra, hogy cserediákként fél évig a világ különböző részein tanuljak, és úgy gondoltam, ezt mindenképp kihasználom. Elkezdtem felkészülni a jelentkezésre, gyorsan megemeltem a diákmunkám óráit is, hogy legyen kellő zsebpénzem az utazáshoz. Az egyetemi lehetőségeket figyelembe véve japán és ausztrál csereprogramokra jelentkeztem, végül Ausztráliát kaptam meg. Tanulás, sok utazás, több helybéli lakossal és külföldivel való ismerkedés után nagyon megtetszett a kontinens, és megígértem magamnak, hogy a félév lejártával hazamegyek, befejezem a mesterit, s ha a jövőben újabb lehetőség bukkan fel Ausztráliával kapcsolatosan, mindenképp visszajövök majd. Ez így is történt, három évvel az első ausztrál kalandom után.  – Eszerint mindig is érdekeltek az idegen kultúrák. – Igen! Több országban is éltem az eddigi 28 évem alatt, és ennek nagyon örvendek. Legfőképp annak örülök, hogy nemcsak utazóként ismerhettem meg különböző kultúrákat, országokat, hanem helybéli lakosként vehettem részt a mindennapokban, otthon érezhettem magam. A nyelvek mindig is érdekeltek, és szerintem szerencsések vagyunk, hogy magyarként felnőve a román nyelvet elég korán elsajátíthatjuk, az angollal vagy némettel folytatólagosan. Azt mondják, hogy minél több nyelvet beszélsz, annál könnyebb egy újabb nyelvet megtanulni. A Dániában eltöltött évek után a dán nyelvet is sikerült középhaladó szintre feltornásznom, és egy öt hónapos közép-amerikai szakmai gyakorlat közben a spanyol nyelvet is sikerült megtanulnom, mivel a helybéliek nem igazán beszéltek angolul, én meg mindenképp meg akartam tanulni spanyolul. Hozzátenném, hogy a román nyelv ismerete nélkül a spanyol tanulása sokkal nehezebb lett volna. Úgyhogy – a különböző nézeteltéréseket félretéve – arra bátorítanám az otthon élőket, használják ki, hogy többnyelvű országban élünk. – Mi vonzott leginkább Ausztráliában? – Elsőre azt mondanám, hogy maga az utazás, az időjárás, a sok különlegesség, amelyet a világon sehol máshol nem találhatunk meg. Mindig is olyan elérhetetlennek tűnt Ausztrália, hiszen a világ másik felén van, „fejjel lefele”. Sok különleges állat él itt, ezen a hatalmas kontinensen, amely egyben egy ország is, több éghajlati övezettel és időzónával. Tényleg hatalmas! – Mivel foglalkozol, amióta ott élsz? – Két és fél éve élek itt, 2019 augusztusa végén jöttem ki a második ausztrál kalandomra, ezúttal Sydney-be. Akkoriban már két éve dolgoztam Londonban egy dániai divatruházati multinál, amikor megtudtam, hogy van egy kisebb kirendeltségünk Ausztrália legnagyobb városában, és sürgősen egy logisztikai szakembert keresnek. Úgy gondoltam, hogy ez egy igen jó lehetőség, kihívás lenne. Dániába kellett mennem az interjúra, és kétnapos tréning után felajánlották az állást. Bevallom, ezt elég nehéz volt közölni a családommal, viszont legbelül úgy éreztem, hogy érdemes lenne kihasználni ezt a lehetőséget. Két-három hetem volt csupán arra, hogy elköltözzem Londonból, hazafussak látogatóba, elköszönjek a családomtól és a barátaimtól, s nekivágjak ennek az ismeretlen, nagy útnak.  – Mi volt a legmeghatározóbb élményed az érkezésed után? – Egy hónappal azután, hogy megérkeztem, elkezdődtek a hatalmas erdőtüzek, amelyeket valószínűleg otthon is sokan láthatták a hírekben. Sajnos nagyon sok erszényes állat elpusztult, sok erdő leégett, házak semmisültek meg és emberek vesztették életüket. Napokon, heteken keresztül szmog, füst volt mindenhol – talán az otthoni ködhöz tudnám legjobban hasonlítani. Ez az állapot néhány hónapig tartott, a nyár végére lecsillapodott a helyzet. Sajnos nemsokára megjelent a Covid-19-pandémia. Az országhatárokat majdnem két évig lezárták, pontosabban 704 napig. Tehát itt sem volt könnyű, de örvendek, hogy otthon a család és a barátok rendben vannak, egészségesek.  – Az ausztrálok mentalitásáról mit gondolsz? – Kedvesek, barátságosak, gyakran rád mosolyognak és megkérdezik, hogy vagy. Szeretnek viccelődni és tele vannak életerővel, pozitívak és optimisták. Két nagyon ausztrál mondás, amit nap mint nap hallok: „no worries mate” és „she’ll be right”, mind arra utal, hogy minden rendben lesz, ne aggódjatok. A lazaság mellett az ausztrál értékek a szabadságon, tiszteleten, korrektségen és egyenlő lehetőségeken alapulnak. – Könnyen befogadtak? – Véleményem szerint igen. A munkatársak nagyon befogadók voltak, és a környezetemben levő emberek is. A beilleszkedés nem volt nehéz, viszont felnőttkorban, úgy érzem, már tenni kell azért, hogy kapcsolatba lépj, megismerkedj a helybéliekkel, például munkákon és hobbikon keresztül. A munkatársaimmal jó a kapcsolatom, a szörfözésen keresztül nagyon sok ismerősre és jó barátra tettem szert. Sőt van is egy kedves emlékem ezzel kapcsolatban: nem sokkal érkezésem után az utcánkban találkoztam egy, a szüleimmel egykorú férfival, aki épp a kutyáját sétáltatta. A kutya nagyon játékos volt és kis simogatás után a gazdájával, Pete-tel is szóba elegyedtem. Több közös témánk is volt, főleg a szörfözés és a külföldön töltött idő; ezt követően meghívott, hogy menjek át hozzá egy sörre, és ismerkedjem meg a családjával. Meg is történt, sőt még karácsonykor is áthívtak magukhoz, ahol én voltam az egyedüli kívülálló a szűk családi körben. Nagyon jólesett, mivel karácsonykor általában könnyebben gyötörhet a honvágy. Szóval kétségkívül a szomszédom, Pete volt az egyik legbefogadóbb ausztrál, akivel valaha is találkoztam. Valószínűleg szerencsém is volt, mivel a környékemen legtöbben azért nem ennyire szívélyesek. Habár itt mindenki barátságos, a befogadás mértéke változó lehet.  – Mit tartasz a kontinens legfőbb sajátosságának? – Azt, hogy Ausztrália nagyon multikulturális. Csupán 25 millió lakos van ezen az óriási szigeten és egyben kontinensen, de a teljes lakosság fele külföldön született – tehát fele első generációs, felének meg legalább egyik szülője külföldön született, azaz második generációs. A bevándorlás valamilyen szinten majdnem mindenkivel közös téma. Magyar emberrel nem sokan találkoztak, székellyel persze még kevésbé. Fontos megemlíteni, hogy az eredeti ausztrál bennszülött nép – amelyet aboriginalnak neveznek – nagyon idős: 50-70 ezer éves múltja van a világtörténelemben. Új tanulmányok szerint jelenleg ez a világ legrégebbi, folyamatosan élő társadalma, számuk azonban a gyarmatosítás óta brutálisan csökkent.  – Mivel telnek a mindennapjaid? – A napjaim legtöbbször a tengerpartnál kezdődnek és végződnek. Sokszor munka előtt a vízparton nézem a napfelkeltét, legtöbbször a hullámok közül, szörfözés közben. Munka után sokszor újból ide kerülök vissza, mint egy bumeráng. Röviden ez a napi rutinom, az itteni paradicsomban. Minden egyes napért hálás vagyok, hiszen ki tudja, meddig lesz még lehetőségem ezt az életstílust élni!  – Éltél már meg kulturális sokkot ebben a környezetben? – Állandóan. Már reggel 6 órakor lehet látni mindenféle korosztályt kávéval a kézben, kutyával sétálva parkokban, a tengerpart közelében. Az itteniek sok időt töltenek a szabadban sétálva, sportolva. Rengeteg a kutyatulajdonos, sőt itt egyáltalán nincsenek kóbor kutyák. A kávézók, főleg itt a part közelében, nagyon korán nyitnak, legtöbbször hajnali 6 órakor, és igen korán zárnak, délután 2-3 órakor. A rengeteg szabály is furcsa tud lenni: az utcák, sétálóutcák nagy része kamerával megfigyelt terület, az utakon is nagyon sok helyen van állandóan működtetett sebességmérő kamera, a magas büntetések miatt nagyon ritkán lépik túl a megengedett sebességet. Alkoholt csak italboltokban lehet kapni, legtöbbjük este 9 után zárva van, bármilyen nap legyen is. Kevesen cigarettáznak, amúgy is nagyon drágák a dohánytermékek, és most már elég kevés publikus helyen megengedett a dohányzás. A buszokat le kell inteni, másképp nem állnak meg, hiába várakozol a megállóban. A legtöbb bárban, diszkóban van egy csap, ahol bármikor ingyen tölthetsz vizet magadnak. Az utakon is sok van ezekből, ha sétálás közben megszomjazol, nyugodtan ihatsz. A tengerparton és parkokban elektromos grillezők vannak, amelyeket bárki ingyen használhatja, ha éppen kint szeretné elkészíteni a vacsoráját. Ezeket gyakran használják kint szervezett szülinapok vagy más ünnepek alkalmával, melyeket szívesen tartanak a szabadban. A gyakori kempingezés is egyfajta kulturális sokként ért. Itt minden családnak nagyon jól felszerelt kempingezőkészlete van, amit rendszeresen használnak akár hétvégéken, akár rövidebb vagy hosszasabb szabadságok alkalmával. A nap káros hatását is megemlíteném, mivel Ausztráliában az UV-sugárzás nagyon erős, így a bőrrák is nagyon gyakori. Emiatt már kiskortól kezdve hangsúlyozzák az 50 faktoros napkrém és a kalap használatának fontosságát, a hosszú ujjú pólók viselését napközben. Komolyan mondom, akár öt perc alatt is le lehet égni, itt ez tényleg nem játék. – Hogyan szoktad meg az egzotikus állatok jelenlétét? – Kétségkívül többféleképpen próbára tesz a természet is. Legyen ez a sok veszélyes állat: kígyók, pókok, cápák, krokodilok, mérgező medúzák, ugróhangyák vagy a tenger elbűvölő ereje – gondolok itt az örvényekre, hullámokra vagy a kánikula okozta erdőtüzekre, trópusi ciklonokra, hurrikánokra. Sokan azt mondják, hogy Ausztráliában minden meg akar ölni, ez azért túlzás. Habár tényleg rengeteg rendkívül veszélyes állat él itt, csak nagyon ritkán lehet egy légtérbe kerülni velük. Ha ez mégis megtörténik, idővel meg lehet szokni a jelenlétüket. – A karácsonyt és egyéb ünnepeket rendszerint szörfözéssel, a parton ünnepled. Milyen élmény számodra mindez? – A legutóbbi karácsonyomat barátokkal töltöttem a tengerparton, körülbelül öt órára Sydney-től délre. Egy házat béreltünk ki, együtt főztünk, sütöttünk, és a nap java részét a tengerparton töltöttük szörfözve, úszkálva, eszegetve és iszogatva. Aztán este nagy vacsorát készítettünk, és együtt ettünk a nagy asztalnál. Este tábortüzet raktunk, a szabad ég alatt beszélgetésekkel töltöttük el az estét. Jó multikulturális csapat verődött össze: néhány német, skót, angol, finn, olasz, ausztrál és végül egy székely, vagyis én. Egyébként a szörfözés az egyik kedvencem az itteni életstílusban. Nem kell ünnepekre, szabadságra, a hétvégére sem várni azért, hogy a parton töltsek néhány órát. Ez itt mindennap lehetséges, és nagyon fontos számomra, mind sportolás, mind kikapcsolódás szempontjából. A szörfözés mindkettőt magában foglalja, nagyon elragadott, mióta itt vagyok. A helybéli szörfösökkel nagyon jó baráti kapcsolatokat sikerült kialakítanom, és most már bármikor megyek a vízbe, mindig találok ismerős arcokat. A legtöbb szörfös fontosnak tartja a tenger, óceán tisztaságát, rendszeresen gyűjtenek szemetet a tengerpartról, egészséges életet élnek, utazgatnak, kempingeznek és nagyon pozitívak. Úgy érzem, a mindennapi szörfözés szerves része lett az életemnek, s habár egy nagyon nehéz sport, nagy örömmel tölt el, hogy napról napra több órát tölthetek a tengerben ennek a remek sportnak hódolva.  – Ebben az abszolút ingergazdag közegben van néha honvágyad? – Remek kérdés! Azt kell mondjam, hogy igen, van. Főként a család, azotthoni jó barátok és az „otthoni levegő” miatt. Mindig nagyon különleges számomra, amikor hazafelé tartok, már-már otthon járok és a Csíki-medence friss és tiszta levegője üdvözöl, hazavár. Ugyanezt érzem, amikor Budapest irányából érkezem, és a vonat már Gyergyó környékén jár, vagy amikor autóval jövök a Hargita felől, esetleg Bukarest irányából, Tusnád környékén. Mindenképp hiányzik néhány dolog, a sok édes otthoni emlék, és mindig is büszke leszek arra, hogy Csíkszeredát, azaz Székelyföldet nevezhetem otthonomnak. – Milyen gyakran tudsz beszélni a családoddal? – Üzenetekben naponta kommunikálunk a kis családi csoportunkon keresztül, de havonta többször beszélünk videóhívás által is. Az időeltolódás legtöbbször nagy kihívás, Ausztrália kilenc órával van előbbre Románia időzónájához képest. Sokszor alakul úgy, hogy nem kapjuk el egymást – amikor nekik lenne jó, nekem nem jó, vagy éppen alszom, és fordítva. – Hazajársz néha Székelyföldre? – Szeretnék, de sajnos mióta kiköltöztem Ausztráliába, nem tudtam hazajutni a koronavírus-járvány okozta lezárás miatt. Viszont idén nyáron végre hazamegyek. Fura lesz, mert sosem voltam fél évnél többet távol az otthonomtól, most meg majdnem három éve nem találkoztam abszolút senkivel a családomból. Már nagyon várom, hogy láthassam őket és a barátaimat, úgy gondolom, az ölelések szorosságából fogom majd igazán megérezni, hogy mennyi idő is telt el.  – Hogyan látod, mit tanulhatnának a székelyek az ausztráloktól, és mit az ausztrálok a székelyektől? – Szerintem az ausztráloktól optimizmust, szerénységet, több kedvességet, idegenekre mosolygást tanulhatunk, valamint az egymás sikereinek való örvendést és az utazás fontosságát. Itt a nagyon sikeres emberek is szerények, nem hencegnek. Tizennyolc éves kortól pár évig utazgatnak, dolgoznak és életre szóló tapasztalatokat gyűjtenek. Az életstílus, az egyensúly a munka és a magánélet között az, amit még egyszer kiemelnék – jó lenne ebből inspirálódni otthon. Amit még kiemelnék, hogy az itteni szülők túl sok szabadságot adnak a gyermekeiknek, és mindent rájuk bíznak. Sajnos a legtöbb gyermek csak a saját világával van elfoglalva, és később többen is depressziósak lesznek emiatt. Jogosan kérdezhetjük, hogy ez mégis hogyan lehetséges, hiszen mindenük megvan, de a helyzet nem ennyire egyszerű, ugyanis sokan hamis jövőképpel nőnek fel. Azt is hallottam, hogy az iskolákban nagyon sok a piszkálódás, kirekesztés, és úgy látom, többen is igaz barátok nélkül nőnek fel. Mi, romániai magyarok, a nyelvtanulást illetően is előnyben vagyunk, több nyelvet beszélünk, az itteniek nagyrészt csak angolul tudnak. Lehet, hogy nem épp tőlünk, de például a skandináv országoktól tanulhatnának a nemek közti egyenlőségekről is. Itt sajnos még mindig úgy tűnik, hogy sok vezető pozíciót csak férfiak kaphatnak – ilyen szempontból nagyon régimódiak. Az iskolákban ráadásul éveken keresztül teljesen külön csoportosítják a fiúkat a lányoktól, emiatt később nem tudnak bánni egymással. Persze vannak vegyes iskolák is, és úgy néz ki, hogy ezek egyre népszerűbbek, így valószínű, hogy idővel enyhül majd a társadalom férficentrikussága a kontinensen. Ugyanakkor az ausztrálok is tanulhatnak tőlünk, székelyektől, például a hagyományok ápolásáról vagy a csavaros észjárásából, mivel mi otthon nagyon sok mindent meg tudunk oldani kevés eszközzel. Ahogy a mondás is tartja: a jég hátán is megélünk. Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, hogy bármerre is járjon az ember, mindig tanulhat és taníthat jót a környezetének. – Mi a legfőbb célod jelenleg? – Az, hogy az életemet jól éljem, kihasználjam a lehetőségeimet, és hogy visszaadjak az otthonomnak, a családomnak és a közösségemnek, bárhol is éljek. Mindenképp fontos számomra, hogy minél kevesebb dolgot bánjak meg életem során, kizárjam a „mi lett volna, ha...” esélyét. A magyarságom megtartása is fontos, valamint a munkámban, mesterségemben való érvényesülés. Nagyon szeretném, ha mindezt úgy tudnám megvalósítani, hogy a családom büszke legyen rám, haza tudjak látogatni hozzájuk, és velük is időt tudjak tölteni. Nélkülük nem lennék itt, és ezért nagy köszönettel tartozom. Remélem, hogy kis motivációt is tudok majd adni az otthoniaknak, hogy mindez nekünk is lehetséges, nem csak a nyugatiaknak. Persze lehet, hogy ez az életstílus, az utazás, a több országban élés és a különböző kultúrák megismerése csak számomra ennyire vonzó, és másnak nem számítana ennyit. Mindenesetre ajánlom minden otthoni fiatalnak, aki kalandra vágyik, és a világ ezen részét szeretné megismerni, hogy jöjjön ki Ausztráliába. Az országba történő bejutás nehézkes ugyan, hiszen vízum kell, és szigorúak a szabályok, viszont 2017 óta a magyar állampolgároknak lehetőségük van a „work and holiday” vízumra jelentkezni. Aki így tesz, egy évig maradhat itt, és legálisan dolgozhat, utazhat – ezt az időtartamot még két alkalommal meghosszabbíthatja. Én is ezzel a vízummal voltam itt az első évemben. Ausztrália sok olyan meglepetést tartogat, melyet érdemes látni, megtapasztalni, úgyhogy remélem, mások is kedvet kapnak ehhez a nagy kalandhoz.

Fazakas Bea