Grejzár Edömér sötétben ébredt. Általában hét óra előtt néhány perccel pattantak ki a szemei, és ilyenkor egy darabig maga elé pislogott, majd néhány pillanattal később megszólalt a csergőórája is. Nyáron és ősz elején ekkor már javában pirkad, ez alkalommal viszont sötét volt, akár egy barlang mélyén. Nem látta az utcai lámpa ablakon beszűrődő fényét a plafonon, a lassan élénkülő forgalom zaját sem hallotta. És a csergőóra sem akart megszólalni. Francba, gondolta, hajnalok hajnalán ébredt, és ha nem bír visszaaludni, már délután négykor fáradt lesz, ráadásul hó vége van, ilyenkor majdnem mindennap túlóráznia kell, szóval el van cseszve az egész napja. 

Dühösen fordult az oldalára, behunyta a szemét és megpróbált visszaaludni. Sikertelenül. Erőlködött, forgolódott, nem találta a helyét. Próbált valami szépre gondolni. Mégis, mi lehetne az, ami leköti a figyelmét, és eltereli a gondolatait a nap hátralevő részéről, túlórázásról, a nyákos, ködös őszről, a hülye főnökéről, a főnökénél is hülyébb beosztottjairól? Talán valami erotikus… A kis csinibaba az iktatóból, vele el tudna képzelni egy s mást. Ám amikor odáig jutott a fantáziálásban, hogy finoman belecsókolt a hölgyike vállgödrébe és a fülébe búgta, hogy Marika, maga rendkívül kívánatos, fantáziája ajtaján, egy jókora köteg iratot lóbálva, berontott a főnöke. 

„...rvaélet!”, hörögte Grejzár Edömér, és felült az ágyon. De azonnal bele is verte a fejét valamibe, ami tompán püffent. Megtapogatta, mi az. Fának tűnt. Oldalra tévedt a keze. Ott is fa. Deszka, egyértelműen deszka. Visszahanyatlott a párnára. A párna is milyen furcsa… Nem az ő párnája, már ha párna az egyáltalán. És csend volt, olyan csend, amilyet még életében nem tapasztalt. Te jó ég, gondolta, felül deszka, oldalt deszka. És ez a némaság… Élve temették el! Felsikoltott. A saját sikoltozásától még jobban megrémült, és minél rémültebb volt, annál hangosabban sikoltott. Majd hirtelen elnémult. Úgysem hallja meg senki. Két méterre a föld alatt nincs remény. Ha meg nincs remény, kétségbeesni sincs miért. Idegeskedni csak addig érdemes, amíg van remény, aztán nyugodtan el lehet engedni mindent, és csak várni az elkerülhetetlent. Ilyenkor aztán könnyen filozofikussá válik az ember. Talán jobb is így, gondolta Grejzár Edömér. Két hete előléptették, és ő, hogy alkalmatlanságát leplezze, nem mondott nemet az ajánlatra. Azóta viszont csak mímelte a munkát, és szorongott, idegeskedett. Most meg váratlanul, tragikus hirtelenséggel… Jobb lesz ez így. Na, de megfulladni fog itt, vagy gyötrelmes szomjhalál vár rá? Vagy megőrül? Hallott már rémtörténeteket évek után kihantolt szerencsétlenekről, akik… jujj! Újrakezdte a sikoltozást.

– Ez meg mi a rohadt? – emelte fel a fejét a pálinkáspoharak közül a házigazda, egyben Grejzár Edömér közvetlen helyettese. – Mintha disznyót vágnának a nagyszobában…

Egyik ott ragadt vendég, aki legalább annyira bírta májjal a görbe éjszakát, mint a házigazda, csak legyintett. Hajnali három órától ott könyökölt vele a nyári konyhában, a viaszosvászonnal borított asztalnál, és igazi jóbarátként marasztalta azt, aki menni akart, és mindenkit kidobált, aki még maradt volna.

– Edömér az – nyugtatta meg a házigazdát –, nem bírja a szilvapálinkát, sz’ megin’ hülyeségeket beszélt, oszt bepakoltam őtet az ágyneműtartóba. Kiszedjük?

– Hagyd csak, kicsit fájjon valami neki is! Helyettem nevezték ki a beruházási osztály élére…