Hirdetés

Micike

György Emőke

Micike nem szarozott. Úgy lőtte bé hajlakkal mahagónivörös haját reggelente, hogy azzal döfni lehetett. S döfött is!

Már hétötvenkor a dupla, habos-babos, amerikai stílusú (???) kávéját kortyolgatta a gisé ablaka mögött üldögélve, amit csak nyolctízkor nyitott ki, amikor már hat-hét idegesen toporgó, pénzét értelmetlenül kidobálni vágyó adófizető merkelte az apró ablakon túlról, vagyis a másvilágról. Mert ami ott bent volt Micikénél, az egy sajátos világ volt, amelyben ő volt az úr, a királyné, a teljhatalom, a rendszer tótumfaktuma.

Nyolctízkor, amikor a parányi ablak megmozdult, Micike testes, amerikai stílusú tejhab bajusszal kukucskált kifelé, ami azért nem keltett különösebb feltűnést, mert tejhab nélkül is roppantul bajszos volt. Szigorú tekintetét vékony fémkeretes szemüvege fölül szórta a sorsuk iránt még némi reménnyel bíró polgárokra, akik ettől a maradék hitüket is rögtön elvesztették, s többen közülük azon morfondíroztak, hogy ha ezt most megússzák, bizony prémiumminőségű klipszes teveszőr bajusszal hálálják majd meg Micikének.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


De Micike nem szarozott! Rögtön biccentett is a legközelebb álló áldozatára, ezzel jelezvén, hogy ütött annak utolsó órája. A préda meghunyászkodva, óvatos léptekkel közeledett a kis ablak felé. Kissé hunyorítva tekintett be rajta, nehogy közvetlenül belenézzen Micike tűhegyes tincsei valamelyikébe (amelyek minden bizonnyal azért voltak vörösre festve, mert így nem kellett naponta lemosni róla a vért). Az úrnő vérvörös rúzzsal összemázolt fogai között sziszegett kifelé: „Miben segíthetek?” Na, ez az a kérdés, amit emberfia soha nem akar hallani egy hozzá hasonló nőszemélytől, mert ott és akkor rögtön világossá válik: ennyi volt, itt a vég. És a vég valóban ott volt. Micike szikrázó tekintettel pásztázta a védtelen klienst, s még mielőtt meghallhatta volna, hogy az valójában miben is szorulna segítségre, újabb sziszegésre nyitotta csattogó vörös ajkait: „Buletinyt!”

A riadt zsákmány, attól rettegve, hogy nem teljesíti jól a feladatot, azon nyomban odaadta a tárcájában talált összes okmányt: hajtásit, egészségügyi kártyát, három különböző bankkártyát és egyéb ablakkaparókat. Ettől viszont Micike még vérszomjasabbá vált, fogai máris apokaliptikus csattogással fröcskölték a lószagú nyálat, amitől a kliens azon nyomban hátat fordított, és villámgyorsan beállt az újtába eső legelső sarokba, arccal befelé, megbánni bűneit.

Ekkor hirtelen hátracsapódott az ajtó az asszony mögött.

– Micike, drága, hoztam a tojást! – szólalt meg a terebélyes, butéliaszerű nő, aki teljesen kitöltötte a szűk helyiséget (ha már a kokojzapálinkát nem is). – Még a múttkorit se fizetted ki… – tette hozzá kissé félénken.

Micike nem szarozott. Úgy nézett hátra, mint ahogy háborús bűnösökre szoktak. Kimért mozdulattal, vérvörös arccal fordult vissza, piros karmaival az íróasztalába kapaszkodva húzta közelebb magát a kis ablakhoz, s mahagónivörös szarvait a gisé ablakába akasztva csak ennyit mondott az alávaló közönségének:

– Holnap temetésre menyünk! – majd szembevágta velük az aprócska ablakszemet.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!