– Inkompetens, inimpotens, szak­maiatlan banda! Bárki tudna kon­ferenciát szervezni a jövő évre! Így könnyű! Ha azt mondom neked, köcsög vagy, még dicsérlek! – azzal Șefu bácsi súlyosan szuszogva le­csapta a telefont. Ezzel „levette kezét” a Nemzeti Űrkutatási Inté­zetről. A hivatalos magyarázat „szak­mai miszkrepancia” volt. A való­ságban Șefu bácsi szervezett egy Földkonferenciát Nincs más miccs címmel, tavalyra. Igen, tavalyra. Mikor kiderült a hiba, azt az öreg szakmai kihívásnak próbálta beállítani: a nagy tudósoknak, a konferencia részeként, fel kellett volna találni az eszközt az időugráshoz, de mivel inkompe­tens barmokkal van körülvéve, akik ennyit sem képesek megoldani, ő volt kénytelen ugrani. A sötétbe, a semmibe. Áthelyezték a kulturális szférába. Igazgatónak. A szakmai zsű­ri indoklása szerint az űrkutatás és a kultúra között sok az átfedés: az egyiknél a költségvetést az űrbe lövik, a semmibe. A másik, mintha vákuum szívná, elszivárog a semmibe. Az űr­kutatók azt kérdezik: Van-e élet odakint? A művészek: Van-e élet ide­bent? Csupán perspektíva kérdé­se. Gravitáció hiánya és súlytalan művek? Kérem, minden ugyanaz, csu­pán a helyszín változik. 

Ugyanazzal az ikonikus mosollyal állított be a Nemzeti Kulturális In­tézménybe, melynek épületét nem újították fel soha, amióta felhúzták a semmiből a semmibe.
– Na, kérem! – kezdte szelíd vi­csorgással. – Az idén az Unijó ki­emelten támogatja a kultúrát. Sose hittem volna, hogy az űrkutatásnál fö­löslegesebb hülyeségre lehet még költeni, erre tessék! Számomra a „művész” = in­kápábil, alkoholista go­lán. Képző- vagy szín-? Tánc, fil­har­monika? Nekem a művészet a löutároknál kezdődik. Ha te úgy tudod cifrázni, akkor vagy valaki. De addig... be se mutatkozz. Azt mondja, hogy ezentúl az íróknak egy lej honoráriumot kell adni leütésenként. Hát, a Mámim jöjjön vissza a sír­ból, hogy lássa, hová jutottunk: az a semmirekellő ül otthon vagy a kor­csomában, teleír a hülyeségeivel négy oldalt, s többet keres, mint én egy hónapban?! Jól van, legyen egy lej leütésenként, de most figyelj a Táttira! Az ismétlésekért nem fizetünk. Például, ha leírja azt a szót, hogy „milyen”, akkor az öt lej. De ha ugyanabban a szövegben azt írja, „ilyen”, akkor azért nem jár a négy lej, mert a „milyen”-ben már ki van fizetve! Az „ly” csak egy lej, mert egy hangot jelöl. Hány betűből áll a magyar ábécé? Maximum 44. Akkor legfeljebb hány lej lehet egy cikk? 44 lej! De az is csak akkor, ha használják a dzs, x, y-t s ezeket. Úgyhogy a szerződést egy ákt ádicionállal megmodifikáljuk, a pontázst újraevaluáljuk, a prec per bukátát anuláljuk, s ezzel a plátákat 44 lejben maximalizáljuk. Dupö káz. S ha nem tetszik a kontrákt, akkor hiába mész az insztáncára, mert a forcö mázsorö is én vagyok! A kép­ző­művészeknek ezután csak az anyagköltséget lehet elszámolni, de csak akkor, ha le lehet szeápolni. Például, ha egy szobrásznak kell gipsz, oké. De az „alkotást”, amit ők elkövetnek az anyagokkal, azt nem lehet manoperának leírni. Így le­gyenek deszkurkörecek, s vegyenek több gipszet, mint amennyi kell, s ha meg akarnak élni, menjenek vakolni! Lássuk tovább: színház. Ezeknek még egy külön épület is kell! Szcsenával! Plusz a többi infrasztrukturő. Nézd meg: még rendező is kell nekik! Mert a színészek annyira inkápábilok, hogy kell nekik valaki, aki megmondja, hogy mit mondjanak! Jujj! S mik ezek a darabok, amikkel készülnek? „A képzelt beteg”?! Ez kell nekünk?! Hogy még a színpadon is betegségeket lássunk?! Nincs elég nyomorúság az élet­ben?! Hipertensziune s koleszterol?! Az ana­­lizákat, recepteket lássam a szín­házban is?! Hogy azon izguljak, hogy a másik megkapja-e a piruláját kompenzálva? Amikor olyan időket élünk, hogy lassan a kovidtesztnek is gratulálunk?! Ki ez, aki írta?! Mo­lière?! Ezt nem ismerem, mert nu je konszöteán ku mine! Sze­rezzétek meg a telefonszámát! Küldjétek azonnal ide! Meg fogom szankcionálni! Mert, kéremszépen, Én vagyok itt a Semmi Igazgatója! Jelentem, minden rendben, SEMMI BAJ!