Gyermekkorom nagy eseménye volt a magyarországi rokonok érkezése, ennek ellenére – mert milyen az ember – az arcukra sem emlékszem már, ezért velük kapcsolatban két dolog égett be nálam: a gömbrágó meg a Ludas Matyi. És benne Sajdik Ferenc rajzai. 
Múlt héten halt meg a Nagy ho-ho-horgász, Gombóc Artúr, Radírpók és Pom Pom alkotója. Ha nem találkozom a rajzaival, nem kezdek el a „rendes” rajzok helyett hülyeségeket rajzolni, az iskolai füzeteim borítóját és belső lapjait sem töltöm meg a firkálmányaimmal, szidást, ma­karenkói nyaklevest sem kapok értük, egyáltalán… Ke­vés karikaturistát ismerek, aki ne mestereként hivatkozna Sajdikra. Kilencvenöt éve­sen távozott minden idők leg­na­gyobb magyar kari­ka­tu­ris­tája. Vérbeli grafikus volt ő (pá­lyáját 1955-ben a Rádió- és Tele­vízióújság tördelőjeként és raj­zolójaként kezdte), ezt a karikaturistaszerepet in­kább ráaggatták, amit kissé váll­­­­­­vonogatva felvállalt, ám a legtöbb vele készült interjúban inkább rajzolóként hivatkozik magára, és… urambocsá, néha egyenesen bohócként. Rajzain soha nem tudtam harsányan nevetni, csak rajongani értük, ez alól talán az In memoriam Agatha Christie című rajza a kivétel, amin ma is vinnyogva derülök. És ez a legjobb szó a rajzaira: a derű. Nem szúrt, nyoma sincs bennük abból a rosszmájú cinizmusból, ami gyakran jellemző erre a mű­fajra. És ami fontos, talán a legfontosabb, „legsajdikabb” jel­lem­ző, hogy egyetlen ellen­szen­ves karaktert sem találni ebben a sajátos Sajdik-uni­ver­zumban. Pedig hát csak jelen írásért jó pár órát böngésztem rajzait az in­terneten, az összes, világhálón elérhető karikatúráját, táb­la­képét végigpörgettem, de nem és nem. Együttérzéssel kri­­ti­zálta a társadalmat, ha ép­pen társadalomkritikát fogal­ma­zott meg, nem kiröhögte em­bertársait, inkább nevetett rajtuk, és ebbe a nevetésbe, mint cinkostársat, bevonta a kö­zönséget is. Mintha az ol­dalunkba könyökölt volna, hogy aztán a fejével biccentve, kuncogva mutasson valamire, hogy: nézd, figyeld csak, hö­hö… A poén szinte má­sod­la­­­­gos sze­repet tölt be a rajzain, ha másvalaki követte volna el őket, talán csak felejtős hír­lap-­ka­­­rikatúrák születnek. Képi hu­mor­ral operált, ebben volt utol­érhetetlen. 

Ha egy-egy rajzára nézek, azonnal beszippant a képi világa, így aztán egyenként fi­gyelem meg az összes apró részletet, vonalról vonalra ha­ladva él­vezem ki a teljes művet, mint a keleti kalligráfiát, és ha mindez már megvan, csak akkor kezdem el keresni magát a csattanót. Egy interjúban me­sélte, hogy gyakran nagyon nehezen, a leadási ha­táridő előtti utolsó pillanatban lelt rá egy-egy poénra, de amint ez megvolt, utána már élvezet volt számára a rajzolás. Merem állítani, hogy számára a konkrét vicc, a csattanó néha csak jó kis ürügy volt a gyönyörű rajzhoz. 
Több száz könyvet illusztrált, grafikáit műgyűjtők vásárolták, sőt Vácon állandó kiállítása van. Kossuth-díjjal tüntették ki, a Nemzet Művésze címet is ki­érdemelte – méltán. Tegye a ke­zét a szívére az a horgász, aki ismerőseitől nem kapta már meg a Nagy ho-ho-horgász titulust, mert a Gombóc Artúr nevet is gyakran aggatjuk túlsúlyos embertársainkra. Sokaknak nem ugrik be a neve, de Pom Pom meséit vagy a már említett Nagy ho-ho-horgászt, akiket Csukás István íróval közösen keltettek életre, a kamasz lányom is ismeri. És ez a legfontosabb.