– Szerussz, hej! Mi a helyzet? Jól vagytok-e? Egyenesbe vagytok-e?
– Hideg van – válaszolta Levi, arcán szé­­­gyen és félelem fagyott keveréke.
– A bisztos, hej! Reggel a kutya a ka­nyarba eltörött.
– Várom, tuggyak felmenni, sosztán az egyhúszassal menyek.
– Mija, mi történt, valaki beteg?
– Nem, nekem kell egy ádeverinca, tegyem le, met el kell intézzem a be­tegszabadságot. 
– De métt?
– Nekiestem az üvegajtónak. A ka­rom felszakadt, érted-e, a szilánkokot érzéstelenítő nélkül szedték ki.
– De miért nem adtak? 
– Met előtte ittam, s akkor nem adnak. Jött egy delegáció Magyarból, őköt fo­gadtuk. Vót egy kézilabdás fehérnép közöttük…
– S?
– Kézilabdás fehérnéppel ne vessz össze, met bármivel dob meg, eltalál. A faragott gyertyatartó elől akartam elszökni, s neki az üvegajtónak! S így! De legalább mint ákcsident de munka le lehet pappírozni. Erre várok.
– Cse káuzát sztác ájics?! – sipította egy hang a termopánablakos fülkéből.
– Fel kell menjek adeverincá kon­cse­diju medikálétt!
– Nem lehet! Csak egy után, s osztán háromtól van az eliberárea áktelor.
– Nekem menyen a kursza.
– Nem lehet!
– Jajj, maga-e az, Piroska néni? Emlékszik-e rejám, mikor maga még a bútorgyárba vót kapus? Munkatársak vó­tunk. Maga vót a legjobb bakter! Jajj, maga az, Piroska néni?! Én es ott dolgoztam vót! Lássa-e, mi lett a ka­rommal???
– Nem kellett volna annyit inni! – zengte Piroska néni.
– Igen, magától jobban féltünk, mint a szekciófőnöktől! Hallod-e, hejj, amikor a faszeszt ki akartam lopni, Piroska néni elkapott, s aszongya: Levike, mi van abban a litresüvegben? Mondom, ez… kirujfürdői borvíz… Emlékszik-e maga erre?
– Maga akkor es hazudott, Levike, s most es! – tette le a fix pontot Piroska néni, s ezzel kimozdította Levi lába alól a földet. 
– Nem, Piroska néni! Nézze meg, tiszta véres a fásli! Hát emlékszik-e, hogy maga akkor nekem mit mondott? Ha borvíz, akkor húzza meg, Levike. Hát meg es… de mérgezéssel egyből ide bé es! Jaj, Piroska néni, hogy féltünk magától mán akkor es! De a mostani bakter odale? Hát hajja-e, azt nem szerettük úgy, mint magát! Met magát szerettük. De féltünk. S igasságoson féltünk. De szerettük! De a mostani kapus, hajjajjeee! Hát az olyan, hogy a szeme láttára a zsebembe a tízkilós satut kiloptam a gyárból! Attól nem félünk. De nem es szeressük!
– Egy óra után igen, előtte ide bé nem! – zárta le az utat az emlékezés kényszerű, heherésző, kínos fogata előtt Piroska néni.
– Hagyjunk békit, gyere, Levi, egyig igyunk meg valamit. Hallod-e, ez még a bútorgyárba es mindenkit ellenőrzött, s preventív depisztált. Ennek mintha mindenkivel személyesen perszonál valami baja lenne! Ha rosszkedvibe vót, az igazgatót se engedte bé, hátul kellett átmásszon a drótkerítésen. „Kirúgom magát!” – hogy ordította az igazgató! „Ahhoz magának előttem bé kell mennyen!” – hogy sápította a vénasszony!  
– Osztán méges, látod-e… csak sikerült kirúgni. De idetették. Nem szabadulunk tőle! 
– Te miért jöttél vót ide?
– Hallod-e, Levi, lehet, hogy vakbeles vagyok. De mint hogy ezen a bakteren átmenjek, inkább egy bicskával meg­műtöm magamot.