Lehunyta káprázó szemeit, és egy kis szünetet tartott az olvasásban, mert vibrált minden a látóterében. Sehol egyetlen felhő, csak a porcelánkék ég. Fent a tizediken huszonnyolc fok volt a la­kásban, az erkély izzott, ezért jött ki ide, a domboldalra.
Árnyék vetült a könyv vakító lapjaira.
– Na, úgy látom, nem leszek itt egye­dül… – hallott fentről egy pincemély fér­fi­­­­hangot.
A szeme sarkából látta, amint valaki egy plédet terít a fűbe, közvetlenül az övé mellé. Oldalra nézett. Egy kopasz, szőrös emberke heveredett mellé, alig egy méterre tőle, és a kezét nyújtotta:
– Béla!
Kezet ráztak. Hallgattak. A másik egy flakon sört húzott elő egy kék hű­tőtáskából, vartyogva ivott, böffentett, majd öngyújtó kattanását hallotta, és kesernyés füst szállt az orrába. Két hete szemelte ki magának ezt a he­lyet a domboldalon. Nemigen tudta meg­magyarázni magának, miért is akar teljes barnulást, mindenesetre nem volt könnyű rábukkanni a kis rétre, ahol majd nyugodtan süttetheti az ülepét, és ahol nem látja senki, nem zavarja semmi. 
– Ha még egyvalaki idetéved, akkor ez már nudistatelepnek számít – fújta ki a füstöt a kis szőrmók.
Le van szarva, gondolta bele­nyug­vással, és homlokát a karjára ejtette.
Már-már elszundított, amikor újra matatást hallott. Ekkor a fülétől alig egy méterre fájdalmas hangon felüvöltött Zámbó Jimmy: „Egyszer megjavulok én!” Úgy pattant fel, mint a rugós bicska. Most aztán jól kiosztja ezt a Bélát! Ám amikor felnézett, és tekintete a másik lába közé tévedt, azonnal alábbhagyott benne a virtus, és meghunyászkodva csak ennyit bírt mondani:
– Szerda van…
Visszahanyatlott a pokrócra. Háta meg a feneke égett, de szégyellt meg­fordulni. Úgy érezte magát, mint aki gyerekbiciklivel tévedt be valami mo­torostalálkozóra. Zámbó Jimmy után Lagzi Lajcsi követ­kezett, aztán a Boney M, majd megint a Király, végül az ABBA… és mindennek tetejébe mintha forró vasalót nyomtak volna a szebbik felére.
– Jó napot, uraim! – szólalt meg valaki románul, közvetlenül mellettük.
Felnéztek. Két rendőr magasodott fö­léjük.
– Tudják, hogy közterületen mez­te­len­kedni közszeméremsértés?
Felült, lágyékára csapta a könyvet, és kezével ellenzőt tartva próbálta felmérni a helyzetet.
– A város területén kívül vagyunk… – mo­tyogta, ám érezte, hogy érvei gyenge lá­­bakon állnak.
– Ez a domb viszont a város te­rületéhez tartozik – erősködött a szerv.
– De hát itt nem lát minket senki… – pró­bálkozott.
– Bejelentést kaptunk, hogy közsze­mérem megsértésének esete forog fenn, szóval mégiscsak észlelte önöket va­laki… – folytatta könyörtelenül a rend nap­számosa. – Kérem, igazolják magukat!
– Csakhogy ez a rész Kiskornyika köz­birtokossági területe – zendült fel ekkor szelíden Béla mély basszusa.
A rendőrök hallgattak egy sort, aztán az egyikük kibökte:
– Csakhogy ez a terület szabadon be­járható, és a közerkölcs normáinak be­tartása erre a területre is vonatkozik – hadarta, mint aki minden élethelyzetre felkészült.
– És ha tangát veszek fel? – jött meg neki is a hangja.
A rendőrök elengedték fülük mellett a pimaszságot.
– Miféle bejelentés? – érdeklődött Béla.
– Ez most nem tartozik ide – legyintett az egyik, – felszólítom önöket, takarják el a nemi szerveiket, és igazolják magukat!
– Legyen meg az önök akarata… – só­hajtott Béla.
Kelletlenül feltápászkodott, és nagyot nyújtózott. A hekusokban bennragadt a szó, délceg tartásuk megroggyant. Kidülledt szemmel meredtek Béla ágyékára. Végre az egyikük meg­kö­szörülte a torkát, szalutált és rekedten csak ennyit szólt:
– Legyen egy szép napjuk! És vi­gyázzanak a kullancsokkal…