– Engemet nem vernek átal! – jelentette ki, miközben termetes kezével hevesen gesztikulált. A mutatóujja úgy pörgött, akár a helikopter rotorja, szállt is felfelé, de általában csupán a baseballsapka simléderéig jutott. Nem voltak véletlen mutogatások ezek. Azt közölték a méltán lekicsinyelt hallgatóságnak, hogy itt van az ész, nem máshol. Főleg te, aki engem hallgatsz, azt sem tudod, hol van. De én tudom: itt, a simléder mögötti „cortex szkepszisben”, ahol a kétbites „neuron gyanakvónenzisz” kapcsolatba lép a „neuron proto-anelefabetinenzisszel”.
Az idegsejtek közötti neuro­transz­mitterek, kérem, itt már nem „katódcsövesek”, mint az elcseszett X generációnál, akik annyira örültek hajdanán a színes tévének, hogy a Tezaurul folcloric főcímén áhítattal nézték a fehér lovon, lassított ritmusban vágtató, népviseletbe öltözött hölgyet. Még a Cascadorii rîsuluit is színesben látták, pedig a Sztánsibránt fekete-fe­hérben forgatták annak idején. 

– Hallod-e – folytatta –, én ilyen esetekben az intuitív megérzéseimre hallgatok! Értem-e?!
Hogy „értem-e?!”, azt mindig így mondta. Nem „értede-e”, hanem „ér­tem-e”. Mert Ő értette, de így, a 2. sze­mélyű, tárgyas ragozású, jelen idejű, kijelentő módban megfogalmazott kérdőmondatot ravaszul 1. személyűnek állította be. Mert az egyik pusztán kérdés, a másik viszont önvizsgálat. Tanulj, tinó, mert ökör lesz belőled! Számára én már Ökör vagyok. Pont azzal a két évvel fiatalabb nálam, ami, elméletileg, elválasztja az X és az Y generációt egymástól.
– Kell vigyázni, mert minden hü­lyeséget eladnak! Például ott van a sajtból az ementáli. Megveszed, s teli van likkal. S megveszed, mint a sajt a levegőt, a semmit! S meg is eszed! De én a sajtból a likat meg nem eszem! Mert én azt, így ne, KIVÁGOM! 
Azzal el is készült a munkával, a (szerinte) harminckilós szerszá­mos­ládáját összepakolta, a tévé pedig elindult. Valamit „modifikált” rajta, s frissítette a programot. Ettől a készülék fizikailag még laposabb lett. Bekapcsoltuk, persze valamelyik ötórás rémhírcsatorna je­lent meg elsőnek. Ahol eddig egymást érték a korrupt politikusok öntisztázó nyilatkozatai, a háborús híreket rusz­tikusan váltották a falusi vérengzések és a halálos közlekedési események, hirtelen megváltozott a kép: egy kis zongoraetűdöt játszottak a háttérben, a képernyőn pedig 3D-ben, mint a Sztárvórzban, egy felirat vonult végig méltóságteljesen:
„Hölgyeim és Uraim! Önök a Rémhír TV esti híradóját olvassák! Itt minden hír rosszabb, mint tegnap volt, de még mindig nem a legrosszabb. Külföl­dön tovább eszkalálódik a helyzet, ahol amúgy eddig sem volt békesség. A kor­mány persze nyugalomra inti a lakosságot, amit az pánikkal fogad. Belföldön? Egy férfi ma délelőtt nem gázolt halálra senkit – de ha megteszi, azonnal jelentjük! A meteorológiai intézet figyelmeztet: A héten lehullhat valami, amit a sajtó »éghajlati össze­omlásnak« nevez. A tu­dósok szerint ez lehet hó vagy eső vagy a Vége Min­dennek. Gazdasági híreink: a pénz öngyilkos módon gyengül, a kedélyek erősödnek, de csak rövid ideig, mert ismét jönnek a politikai hírek. A po­litikában ma sem történt semmi, ami ne ismétlődne meg holnap. A kormány és az ellenzék egymást hibáztatják, a választók pedig mindkettőt. Tudják, régen a híradó végén azt mondtuk: »Köszönjük, hogy velünk tartottak, szép estét kívánunk!« Most meg azt: »Zárják be az ablakokat, kapcsolják ki a lelküket, amíg a következő pá­nikot be nem jelentjük!« De MOST megmondjuk maguknak az igazat: Ma is született gyermek, ma is sütött a nap, és az elveszett kiskutya is visszatalált a gazdájához. Az meg hazatalált a kocsmából, a visszajáróval együtt. Kap­­csoljanak vissza a valóságba, ott legalább CSEND van néha. Nincs semmi baj.”