Bándi Béla, a helyi érdekű híres költő tanácstalanul ücsörgött egy buszmegálló kispadján, és me­reven bámult maga mellé. Nem a lét ki­látástalansága nyomasztotta, figyelmét a mellette heverő fekete koffer kötötte le. Apró vízcseppek gyöngyöztek rajta, mintha gazdája nemrég egy zivatar elől menekült volna a födém alá. Csakhogy aznap délelőtt a város úgynevezett verő­fényben fürdött, így a vízcseppekre nem volt logikus magyarázat.
Aznap töltötte az ötvenet, és először ütötte úgy istenigazából szíven a lét vé­gessége, hogy kevesebb van előtte, mint mögötte, elpazarolta az életét, és ezen már nem lehet segíteni. Gyötrelmeit napok óta próbálta versbe önteni, sikertelenül. Eljutni bár az első szakaszig, ami majd kiadja a többit, mint falicsempét az alsó sor, de bárhogy is erőlködött, csak fél strófa sikeredett: „A lét lábujjkörmeit majszo­lom / Életem rosszul elkezdett mondat…” – és itt elakadt. Mi az, hogy a lét lábujjkörmei…? Hogy lesz ebből költemény, mi a fenének ígért verset az újságnak, amely a soron következő teljes irodalmi mellékletét az ő jubiláló születésnapjának szentelte? Mi a túróért lett ő költő, kellett ez neki? Most aztán megnézheti magát… És ekkor pillantotta meg a koffert.
Fekete kiskoffer volt, inkább aktatáska. Amiben pénzt meg drogot szállítanak az alvilági egyének. Legalábbis a filmekben. És ugyancsak a filmek szerint hasonló kofferokba szokás pokolgépet rejteni. Fölé hajolt, fülelt. Ketyegést nem hallott, ez megnyugtatta. Ha pénz van benne? Mondjuk, ötezer euró? Megadhatná az adósságát, és még berúgni is maradna. Tízezer euró… Á, az már túl szép! Habár… Francokat szólna a hatóságnak! Aki elhagy egy ekkora összeget, az nem kispályás, annak nagyon hiányozni sem fog. Neki évekig tartana ennyit összekuporgatni, szinte már megérdemli. Ateista volt, tehát pokolra nem kerülhet, ám megbocsátás vagy feloldozás sincs. Mi legyen? Óvatosan körülkémlelt. Meg­próbálta megemelni, de meg sem tudta mozdítani. Nyilván pénz lesz az, mert csak a filmeken teszik-veszik olyan játszi könnyedséggel a pénzzel teli aktatáskákat. Betűvetőként tisztában volt vele, mekkora erővel húz a föld felé az írott szó. Annak súlya van. Mármint a papírnak. Pénz lesz az. Húzta jobbra, rángatta balra, semmi. Megpróbálta ki­nyitni, de nem járt sikerrel, kulcsra volt zárva. Visszaült a helyére, rágyújtott. Egy­millió euró. Vagy lej. Lejben sem rossz. Egyáltalán. Dollár? Hátha nem zimbabwei dolcsi.
– Szia, tesó! Nincs egy cigid? – szólt egy karcos hang közvetlenül mellette.
Majdnem felsikoltott a rémülettől. Re­megő kézzel kotorta elő a cigijét. Egy har­minc körüli, szolidan lepukkant, gumi­csizmában végződő fiatalember állt előtte. Elvett egy cigarettát, Bándi Béla tüzet adott. Farkasszemet néztek. A másik mélyet szippantott és felröhögött:
– Nehéz ez a drága jó kurvaélet, mi?
Bándi Béla megvonta a vállát. Csendben szemlélték az egyre élénkülő forgalmat.
– Hát akkor… a viszontlátásra! – szó­lalt meg a srác, majd felkapta a koffert, és úgy himbálta a mutatóujján, akár egy üres staniclit, majd komótosan elindult, át a forgalmas sugárúton, átlendült az út túloldalát a folyótól elválasztó vaskorláton, és feje lebukott a töltés mögött. Bándi Béla várta, mi lesz. Ezek után minimum arra számított, hogy a fiatalember a vízen át távozik a túlsó partra. Káromkodva szla­lomozott keresztül a sugárúton, áthajolt a korláton és kiguvadt szemmel meredt a gumicsizmák víztükörig vezető nyomára.