Mara Zsuzsanna 2005 óta dolgozik a Csíki Székely Múzeum tábla- és vászonkép-restaurátoraként. A szakember alapelve, hogy munkája során csak olyan mértékben avatkozik be, amitől egy-egy műtárgy még megtartja korának megfelelő jellegét, még akkor is, ha sérült vagy éppen hiányos. Munkájáról, szakmai álmairól, terveiről a múzeum restaurátorműhelyében beszélgettünk. – Hogyan lett belőled restaurátor? Mi vonzott erre a pályára? – Érdekes történet. Hetedik osztályos voltam, amikor egy testvériskolai programban Magyarországon jártunk. Ellátogattunk egy kerámiarestaurátor-műhelybe. Nem emlékszem, hol, melyik múzeumban volt, de annyira megragadott az élmény, hogy úgy jöttem ki onnan: ezt szeretném csinálni. Nem kerámiát restaurálok, de alapszakmának végül ezt választottam. Matematika–fizika osztályban végeztem, és iskolai órák után próbáltam behozni a lemaradásomat. Nagyon sokat rajzoltam, beiratkoztam a népiskolába, tartottam a kapcsolatot a művészeti iskola szaktanáraival, több magánórára is jártam. Kétéves kemény munka után tudtam továbbtanulni és szereztem diplomát a jászvásári George Enescu Művészeti Egyetemen táblakép-restaurátorként. – A mindennapi munkád miből áll? Te választod ki, hogy milyen tárgyakkal foglalkozol, vagy a múzeum működése diktálja? – A munkám több szempontból is változatos. Kiállítások előtt gyakran részt veszek én is a háttérmunkában. Nem én szoktam megválasztani a műtárgyat, amivel dolgozom. Általában év elején kiderül, hogy a múzeumnak mi lesz az éves terve. Ez alapján megtudjuk azt is, hogy hány kiállítás lesz, azok milyen jellegűek. Ha például festménykiállításról van szó, fontos a megnyitó dátuma az ütemezés miatt. A művészettörténész, aki a tárlat kurátora is egyben, kiválogatja a munkákat, ezeket én átnézem, a megnyitóig hátralévő idő alapján döntünk, hogy mit lehet addig kiállítható állapotba hozni. Egy kiállítási anyag hatvan százaléka a műhelyben köt ki. Ilyenkor keményen dolgozom ahhoz, hogy időben meglegyenek a képek. Van, aminek csak a keretével kell foglalkozni, van, amin kisebb felületi tisztítást kell végezni, vagy olykor teljes restaurálást is. Ezenkívül más munkákat is végzek. Kevés alkalmazottja van a múzeumnak, így sokrétű és sokszínű munkát végez mindenki a szakmája mellett, a tárlatvezetéstől a kiállításrendezésig, fordításig. Én például nemrég fotódigitalizálással foglalkoztam, a képzőművészeti gyűjtemény tárgyait fotóztuk le. A leltározásban, műtárgygondozásban, műtárgygyarapításban is részt veszek, járok szakmai konferenciákra előadóként, és publikálni is szoktam. – Hányan dolgoztok a múzeumban restaurátorként? – A múzeumban három restaurátor van, ami összességében a székelyföldi múzeumok helyzetét tekintve jó arány. Van egy kerámiarestaurátorunk, egy tárgyrestaurátorunk, aki többnyire néprajzi tárgyakkal és fémmel foglalkozik, és vagyok én, aki festett fatárgyakkal, táblaképekkel és vászonképek restaurálásával foglalkozik. A székelyföldi múzeumoknál kevés a restaurátor. Az ideális helyzet az volna, ha minimum öt restaurátora lenne egy múzeumnak – papíros, textiles és ami nálunk is van. – Milyen elvek mentén végzed a munkádat? – Több iskoláról is beszélhetünk abból a szempontból, hogy ki milyen elveket követ, meddig megy el a restaurálásban. Én úgy vagyok ezzel, és erdélyi restaurátorok között sokan mások is, hogy konzerválunk, megőrizzük a tárgyak állagát. Ritkán megyünk el odáig, hogy valamit annyira kiegészítünk, hogy az eredeti állapothoz hasonlítson. Azon a műtárgyon igenis látszania kell, hogy nem mai darab, hanem régi. Éppen a történetiségét veszíti el azzal, ha valamit nagyon kiegészítünk, a hibák szépségek is tudnak lenni. Magyarországon például kicsit más a hozzáállás, inkább hajlanak maximális kiegészítések felé, mi pedig arra helyezzük a hangsúlyt, hogy tovább ne romoljon az adott tárgy állapota. – Mi az, amit szépnek, kihívásnak tartasz a munkádban? Mitől érzed vonzónak a hivatásodat? – Első és örök szerelem számomra a restaurálás. Úgy gondolom, szerencsés vagyok, mert olyan munkám van, amit szívesen végzek, és feltöltődöm tőle. Örömmel tölt el, egy kihívásokkal teli, színes szakma, amit küldetésnek élek meg. Mindig, minden egyes darab különböző, soha nem lehet megunni. Ha úgy érzem, hogy egymagam nem vagyok elég, akkor konzultálok kollégákkal más városokból, és mindig kapok segítséget. Olyan nincs, hogy valamit nem tudok megcsinálni, ilyen szempontból maximalista vagyok. – Vannak kedvenc alkotásaid, művészi technikák, amelyekkel szívesen dolgozol? – A tapasztalat vezetett rá arra, hogy mi az, ami igazán nekem való. Frissen végzettként volt, hogy elvállaltam olyan nagy méretű műtárgyakat, amiket nem tudtam egyedül mozgatni, vagy nem tudtam kiegészíteni. Talán a festmények, a vászonképek vonzanak a legjobban, esetleg kisebb táblaképek. Restauráltam nagyon szép szobrokat is. Mindegyikben van valami izgalom, de a vászonképek világa az igazi számomra. – Te magad alkottál valaha saját képeket? – Igen, vannak saját képeim. Üvegre készítem őket régi ikontechnikával. Mivel Jászvásáron végeztem, kialakult egyfajta vonzódásom az ikonok felé is. Szeretem a készítéstechnikájukat, a precizitást bennük. A mai művészek többsége talán nem fektet akkora hangsúlyt a műalkotások alapozásába, előkészítésébe, mint régebben. – Ki tudsz emelni egy olyan tárgyat, ami járt már a kezedben, és valamiért igazán különlegesnek tartasz? – Egyet nehéz. Attól is függ, hogy mi található a múzeum gyűjteményében. A saját tárgyaink között két igazán izgalmas is akadt. Az egyik egy tizenötödik századi, nagy méretű oltárkép, ami Mária megkoronázását ábrázolja. Kivitelezése igazi gyöngyszem, csoda szépen van elkészítve. A másik két kis méretű szobor, amelyeket a csíksomlyói Szűz Mária mellékszobraiként említenek. Ezek különlegességét történelmi értékük, vallásos tartalmuk is emeli. Ha vászonképet kell említenem, nem tudok ilyen messze elmenni időben. Középkori vászonképekhez nem volt szerencsém, de restauráltam már Aba-Novák, Szőnyi István, Márton Ferenc, Nagy Imre, Mattis Teutsch, Hans Eder képeit. Ezek hazai viszonylatban színvonalas művészek. – Most éppen milyen folyamatokban vagy benne, milyen kihívások várnak rád? – Vannak saját terveim. Szeretném a jelenlegi szakrális kiállítást újragondolni és felfrissíteni. A gyűjteménykezelő muzeológus kolléganőmnek is szeretnék segíteni a leltározásban, digitalizálásban. Jó volna eljutni a megszokott restaurátori konferenciákra, két cikket is szeretnék publikálni szakmai kiadványokban, múzeumon belül pályázni, amire tudok. Megcéloztam a közelmúltban megszervezett restaurátor-műhelymunka folytatását, ami sikeres projekt volt. – Van olyan szakmai álmod, vágyad, amit megfogalmaztál magadban? – Talán régebben voltak nagy álmaim. Szerettem volna valamelyik nyugat-európai múzeumban azoknak a festőknek a munkáit restaurálni, akik a kedvenceim voltak akkoriban. Azóta megtaláltam a magam boldogságát, nem vágyom már ekkora kihívásokra. Egy tizennyolcadik századi ferences alkotás is ugyanolyan boldoggá tud tenni, mint egy nagy festő munkája. Minden azon múlik, hogyan éljük meg a dolgokat. Farkas Endre