Ott utaztunk a „csenturán”, azon az úton, amely még az ismert valóság peremén kanyargott, ott, ahol koszos hullámot vetett a realitás fércmunkája. A panaszosan kókadozó, csenevész növényzet még kihúzott, ám ropogó derékkal tartotta a valóság látszatát. Szerettem volna betekinteni oda, mi lehet a szemetes erdősávon túl, ami kitakarta azt a félbehagyott világot, ahová a megrészegült teremtő erők, abbahagyva a munkát, eldobálták ter­veiket. Reménykedtem, hátha csak a szándékosan megcsúfolt képét látom a természetnek, ami mögött nem várt csoda szökken fénybe, mint valami friss, egészséges tavaszi vetés. 
Az út mellett lerobbant autó, kö­rülötte tanácstalan, ingerült emberek telefonáltak, vártak a segítségre, ami lehet, nem is létezik, csupán egy érzelemmentes hang ámítja őket. Ott ültem a „jó melegben”, és elég volt balra fordítanom a fejem, hogy a már jól ismert, önmagába harapó kilátástalanságot nézhessem, ne a má­sik oldalon nyugtalanító ürességet. 

– Apád azért kapott tüdőgyulladást, mert esőben szedte a szőlőjét. Pedig abból bor sosem lesz. De ő azt mondta, ha bor nem is, akkor valami. S ha az sem, kifőzi pálinkának. A tavaly is olyan pálinkája lett, hogy eladhatta volna akkumulátorsavnak. Ketten ül­tek Pánkó Lacival s Golyó Ferivel, s főzték. S amit főztek, nyomban meg is itták, dicsérték erőst, hogy milyen jó pálinka ez. De a fejük öt perc alatt olyan veres lett tőle, mint egy robbanni készülő cékla, ami ide-oda gurult azon a nyaknak nevezett ösvényen, ami elválasztotta a mellkasukat az állkapcájuktól. Megmondtam, üljön odabent a valagán ilyen időben, ne mind császkáljon, s a lúdtalpával mászkáljon a létrán, hogy majd este kelljen kenegessem lóbalzsammal a lábát s a nyakát! De neki „verni kell magát”, hogy ez a nap is elteljen valahogy, aztán éjjel tudjon aludni. De szerinte éjjel medvék járnak a kertben… letörték az almafáit, ki­taposták a szőlőjét, megrágták a téli gumiabroncsot a garázsban. A tyú­kokat kiengedték a pajtából, remé­lem, tetves lett tőlük a medve is. Nem, ő nem, ő kell menjen, meg kell járja magát, s kell csináljon valamit! Hol bőg, mint egy vadállat, hol csak nyüszköl, mint egy gyámoltalan kölyök, akinek a kezét épp nadrágszíjjal verték meg, s közben néz, mint a mecsés juh. Csak a bajomat gyűjti. Sose gon­doltam volna, hogy ez lesz belőle! Emlékszel-e, amikor üldözött minket, s mi Iduka máminál húzódtunk meg egy éjszakára? Igen, azoknál, akiknél mindig olyan kanálisszag volt. Osztán azért, mert elhajtott minket, az Öreg­től kapott két olyan pofont, hogy amikor az meghalt, apád a toron már örömében ivott. Na, s ez lett belőle. Egy nyimmnyámm. Pedig disznóvágáskor olyan is volt, hogy egyedül intézte a dolgot, az állatot lenyomta a két combjával, s még a véres tálat is ő tartotta egyedül. S me! Nem tudom, érted-e, mi lesz így, mert lassan én is megbolondulok. Sokszor áthívja azokat a „jóféléket”, s tokányolnak. Én pedig majd mosogatok miattuk annyit, hogy a végén az ujjaimat nem tudom kiegyenesíteni. Sokszor annyi időm sincs miatta, hogy felálljak egy székre. Most már úgy vagyok, hogy amikor jól vagyok is rosszul vagyok. Jönnek, nagy hanggal szidnak mindent, mindenkit. Húsvétkor is a másik levágta a bá­ránykát, áthozta hezzánk, a vérit hagymával megsütték, s azt ették. De valamelyiknek örökkétig folyt az orra, én pedig állandóan adtam nekik a papírzsebkendőt, hogy ne az ételbe folyjon. S ezek mellett létezzél! Szidták a Pápát, hogy az mit mind avatkozik belé a politikába, inkább foglalkozna az es a szluzsbával. Addig ittak, amíg az egyik ki nem dőlt, mint egy zsák nyüves puliszkaliszt. De előtte még megegyeztek abban, hogy Răcilă doktornőt „elintézik”, mert covidkor azt mondta az egyiknek, állítólag, hogy betegen ne mászkáljon, hanem üljön otthon, s ott dögöljön meg. Nem hiszem, hogy igaz lenne, de ezek ilyenek, érted-e?! Mert kommentálnak, de ha a doktornő nincs, akkor ő már nem kellene felvegye a nyugdíjat. Inkább hallgasson, mert a hólyagja ki van vezetve az oldalára, oda ereszti bé, s onnan veti ki. Örülhetne, hogy Răcilă doktornő felírta neki a gyógyszert, amivel a prosztatáját esszehúzassák. Hallod-e, ő nemcsak minden jónak az elrontója, hanem minden rossznak is!
Odakint felszisszent a kis erdő, valami mocorgott a fák mögött. Nem állat volt az, inkább maga a hely, a föld, ami még nem döntötte el, hogy megtart-e minket. A szél is bizonytalanul lapozta a leveleket, mintha keresne közöttük valamit. Va­lamit, amit mi már rég elfelejtettünk. De azért van egy jó hírem is! Még nem nyelt el minket a föld!