– Juhász Ferenc költő lányaként egyértelmű volt, hogy irodalommal foglalkozzon?

– Mindannyiunk életében meghatározó az a világ, amibe beleszületünk, ahogy Esterházy Péter mondta, ez lehet gát, amit kerülgetünk, vagy áldás, adomány. Nálam az utóbbi volt. Az irodalom számomra bölcső, mindent körülvevő burok, amiből azt vehetek ki, ami nekem megfelel, ami tetszik. Hosszú és folyamatos érési út volt rájönnöm arra, hogy a világ, amibe beleszülettem, az az enyém is tud lenni, csak meg kell találni az utat a saját hangomhoz, ahhoz, amit én szeretnék megmutatni. Kreatív, alkotó ember vagyok, bár nem lettem költő, de megértettem, hogy az én feladatom, munkám – amit lassan két évtizede végzek –, hogy átadjam mindazt, amit kaptam: a szerzők, a történetek, a művek közelségét, ismeretét, a közvetlen viszonyt az irodalomhoz. Az olvasás gazdagság, kíváncsiság és a fejlődés lehetősége – ez mindenkinek a nyelve, a miénk is.

– Nevéhez kapcsolódik rengeteg telt házas irodalmi rendezvény, melyek arról tanúskodnak, hogy az irodalomnak ma is van küldetése. Ön szerint mi?

– Önállóan 2010 óta szervezek irodalmi esteket, az elején főként Budapesten. Amikor belekezdtem, nagyon újnak számított ez a műfaj. Sokan kételkedtek, lesz-e közönség, habár én éreztem, hogy a történelmi kávéházi helyszíneken – ahová anno Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és a többi híres századfordulós író járt – lehet a XXI. században is közösséget építeni, sőt, szükség van rá. Egy-két est után már látszott, hogy van közönség, érdekli az embereket az, hogy együtt éljük át a művészet gazdagságát Szalon-esteken, ahol egyszerre közvetlen, kézzelfogható az élmény és egyben újszerű a forma. Engem az élet témái érdekelnek a legjobban. Nem a lexikális tudás, hanem az, ami mindannyiunk közös útja: a szerelem, a csalódottság, az új befogadása, a szorongás, a félelem, a szeretet, az „örökre”. Ezekhez a témákhoz szoktam műveket és szerzőket kapcsolni. A kávéházak után csarnokokat töltöttünk meg, majd voltak országon belüli fellépéseink, de elhoztuk ezeket az esteket Székelyföldre, és a Partiumba is. Fontosnak tartom, hogy minden nézőnk ugyanazt kapja, akár nagyvárosban, akár néhány száz fős faluban él, így egészen kis településekre is elvisszük a programokat – monstanában Sanctum – Szentély néven, mert csak így tudjuk azt a hidat megvalósítani, amiben édesapám vagy költőtársa, Kányádi Sándor is hitt: hogy egyetlen hazánk van, és ez a magyar nyelv. 

– Nehéz az irodalommal meg­szólítani ma az embereket?

– Önmagában a szavakkal is lehet katedrálist építeni, de jó, hogyha melléteszünk társművészeti ágakat, és manapság már nem igazán van olyan irodalmi est, ahol ne lenne színház vagy színész vagy zenész mellettem. Ott van Hrutka Róbert, Mező Misi, Hegedűs Bori vagy Szirtes Edina Mókus, akik mesélnek életükről és eléneklik az ismert saját vagy feldolgozott Bereményi Géza-, Pilinszky János- vagy épp Weöres Sándor-dalokat, és utána tudunk beszélgetni magáról a versről is, de kell ez a művészeti kapcsolódás, ez az összművészetiség. Saját irodalmi előadásainkkal pedig, amiben leginkább Vecsei H. Miklós a társam, újra tudjuk gondolni a klasszikus irodalmi életműveket. Hiszem, hogy bárkivel le tudunk ülni és beszélgetni arról, benne hol van helye a szavaknak, mert ez mindannyiunkat összekapcsol. Együtt fedezzük fel, hogy ki az a Petri György, Takács Zsuzsa, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György, Háy János vagy Nagy László.

– Említette, hogy gyakran elhozzák rendezvényeiket Székelyföldre is. Milyen az itteni fogadtatás? Mennyiben és miben tér el a magyarországitól?

– Hatalmas szív van itt, szeretünk ide járni. Emlékszem az első úgynevezett Irodalmi Karavánunkra Erdélyben 2021-ben. Éjszaka érkeztünk, és fel­ébredve egy januári napon, Csíkszeredában mínusz 19 fok volt, és hirtelen úgy éreztem, hogy minden megállt. Azelőtt ilyet nem éltem át. Bementünk reggel egy iskolába, és nem akartam elhinni, hogy egy számomra idegen helyen, az osztályteremben csillogó szemek, taps, hatalmas szeretet fogadott. Kint Pilinszky-féle csend, bent sercegő szívek. Elképesztő élmény volt. Azon az úton Bereményi Géza és Sárik Péter is velünk volt, és amikor Sárik a Csíki Mozi színpadán elkezdett népdalt zongorázni, Bereményi ugyanúgy könnyezett, mint mi sokan. Az idei Csíkszeredai Könyvvásáron is volt egy ilyen élményünk, ahogy egy népdal megszólalt, az első sorban egy fiatal hölgy elkezdett sírni. Ezek olyan pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy igen, ezért dolgozik. Hogy egy programon megszületik-e a csoda, azt előre sosem tudjuk. Erre nem lehet készülni, csak bízni benne. Hinni a tisztaságban, a szavak és hangok erejében. A siker az, amikor el tudsz érni egy másik ember szívéhez, és ilyenkor nem a végtelennel játszol, hanem azzal, hogy annak a napnak a kulcsa az, hogy adni tudsz valamit. Ezek a dallamok, versek bennünk vannak, és ezt megosztani a legfontosabb küldetés számomra.

– Visszajáró vendége a Csíkszeredai Könyvvásárnak (Juhász Annával a könyvvásárt követően beszélgettünk – szerk. megj.)

– Az, hogy három évvel ezelőtt elkezdtünk együttműködni Csíkszeredával, kitaláltuk, hogy mutatkozzunk be a Petőfi Kulturális Ügynökség képviseletében, irodalommal a nagyszínpadon, hogy megmutassuk, milyen sokszínű a paletta, abban is segített, hogy különböző székelyföldi fesztiválokra is eljuthassunk. Ez jó példa arra, hogy ha valami elkezdődik, az mint egy fa, csírázik, nő tovább. Nagyon fontos számomra, hogy betűkkel és versekkel szőtt irodalmi hálózatok épüljenek, fejlődjenek itt.

– Milyennek látja az erdélyi, székelyföldi kortárs irodalmat?

– Sok barátom lett az elmúlt három évben, akikért hálás vagyok a sorsnak. Például Visky András – akivel épp Csíkszeredában ismerkedtem meg – barátsága hatalmas adomány nekem. Vecsei H. Miklós mutatott be egymásnak, mondván, úgy érzi, van mondanivalónk egymásnak. Andrásnak meg Láng Zsoltot köszönhetem, és így épül ez. Szintén itt ismertem meg a fiatal költőt, Horváth Benjit, aki úgy szólítja meg a verseivel az embereket, mintha a lelküket simogatná, barátaimnak szoktam adni a könyvét. A kapcsolatépítés egy megszólíthatóságon múló rendszer. Fontos figyelnünk egymásra, hogy odalépjünk, megmutassuk egymásnak, kik vagyunk, adjuk át szavainkat, verseinket, mert ebből tud egy élő szövet kialakulni, amiben egymáshoz nem fel meg le, hanem elmegyünk, és így tudjuk együtt alakítani a jelenünket. Azt hiszem, ez az együtt a legfontosabb üzenete a munkámnak.