Szóval, ott álltam abban a szobában, az Éjszaka a malomnál című festmény alatt, amelyen valóban egy malom volt látható az éjszakában. Az alkotó úgy gondolta, hogy annak egyszerre kell szél- és vízimalomnak is lennie. A festmény hangulata komor, az égen kísérteties teliholddal. Az épület ablakában pislákolt valami fény, és úgy gondoltam, akik odabent vannak, nem a Conjugarea verbului a fi, în timpul mai mult ca perfectul című leckét tanulják. Lépcsősor vezetett az épület bejáratához, sárgászöldes árnyalatban derengtek a fokai, az ajtó a szélkerék alatt helyezkedett el úgy, hogy ha bemennél rajta, akkor a lapátok egyből nekicsapnak a vízikeréknek, amely ledarál és kiköp a malomárokba. Ezt a telihold látja, és tested úszó foncsikái láttán csupán annyit suttog, hogy: Aici fusese.

Amikor évekkel később mentünk a patak martján rockestre – amit egy diszkóban tartottak –, éppen telihold volt. Kellett inni előre, mert a helyszínen drága volt a pia. Bementünk az Asoc. Fam. „Csutak” TOP-BÁR-ba. A pult mögött álló, holdvilágarcú nő nem akart adni sört, mert „még csak kölykek” vagyunk.
– Lükrük van-e? – kérdezte közülünk a legbátrabb.
– Lükrünk?
– Likrük akkor... likőr.
– Az van: banană, vișine, ouă. Azt kaphattok, met fehérnépital. Melyent kértek?
– Öăăăăă. Mind a három fajtából. Igen... – és ezzel már el is kezdődött a „nyolc óra szórakozás”.
Az alapozás jól sikerült, a holdsárga tojáslikőr belém csurgott, majd a vișine és a banană követte, hogy majd megvadult szélmalomként ke­verjék gyomromat. Épp a Pokolsár mellett haladtunk, amikor valaki a rockestrepertoár vélhető opusát kezd­te üvölteni: „Mikor az ördög templomba ment... A pap szájából kihullott a beszéd...!!!” Én a templomra gondoltam, benne a papunkra, aki alkalmanként a szószékről egy igencsak méretes kulcscsomóval dobálta fej­be a kátéórán bóbiskoló ősmetál-rocksztár aspiránsokat. Isten szónoka szabadidejében lovasíjászként szerzett díjakat. 
„...A sánta kántor menekült...” – no, itt már hangosan röhögtem, mert a mi kántorunk akkora volt, hogy a Kiss együttes tagjait egyszerre kilapítaná, és könyvjelzőnek használná őket a „Térj magadhoz, drága Sion” kezdetű zsoltár előtt.
Kérem, „Az Úr csodásan működik”, mert amikor odaértünk a rockestre – amit egy diszkóban tartottak –, a pap lányát láttuk pogózni az Indulj, keresztes vitézre. Hatalmas fekete haját pörgette, mint szélmalom a lapátjait, én pedig felkapaszkodtam a sörcsaphoz, aminek tetején ott vi­lágított sárgán a … na, arra már nem emlékszem, hogy milyen sör emblémája volt.
A Kör közepén állok-ra tényleg körbe álltak az emberek, én pedig átgázoltam a közepén egyenest a pap lányához, és megkérdeztem tőle, kijönne-e velem egy cigire, mire ő azt válaszolta, hogy: Cigizik a halál! Ő amúgy is csak a Nothing Else Matterst vár­ja, más nem számít, azzal megy is haza. Nagyon metál volt, de nem esett jól a visszautasítás, pedig elő is készítettem számára egy eszmecserét arról, hogy reformátusként mit szól ahhoz, hogy Kínában a kommunista párt hivatalos engedélyére van szüksége az állampolgárnak a re­inkarnálódáshoz. Való­színűleg azt válaszolta volna, hogy annyira hülye vagyok, hogy amikor újjászületek, csupán magamnak szü­lethetek vissza ismét. A Részegen ki visz majd haza-kor eldöntöttem, hogy hazamegyek egyedül, fel a patak mellett, tarkómon az Iron Maiden-esen vicsorgó teliholddal. Annyira zsibbadt voltam, hogy egy szem Fear of the Darkot sem éreztem.
Másnap. Hát igen… látogatóba jött hozzánk egy rokon néni, nagyon messzi­ről, repülővel. Mindene a tenisz. Játszani kell vele. Nekem. A sárga teniszlabda pattogott, mint a … igen, el­találtad. Én is az ütővel. Éreztem, agyamban a Pokolsár vizét kavargatja a Vasszűz, és inkább lennék egy ma­lomban elzárva, ahonnan csak akkor jöhetek ki, ha a mahmureală nőnemű főnevet, mint ige, elkonzsugálhatom mai mult ca perfectben. De ehhez eléggé imperfect voltam, mint egy kínosan kísérteties festmény a holdvilágos szobafalon.