Az 1959. június 13‑án ballagott végzősök, mára szépkorúak, az örömteljes, boldog diákévekre emlékeztek. A véndiákok szeretett tanárai, akárcsak harminchat társuk, mára csupán az évfolyam tablóján és egykori diáktársaik emlékezetében élnek, az idei érettségi találkozójukon tizenheten gyűltek össze. Nosztalgikus hangulatban, fiatalos jövőképekről és mulatságos emlékekről számolt be a nyugalmazott közíró, a hajdani intézményvezető, a sebész főorvos és unokái sikereinek örvendő nagymama pénteken, a hatvanöt éves érettségi találkozón.

Három írásbeli, nyolc szóbeli

Az ’59‑ben végzett évfolyamról sokat lehetne mesélni, hiszen számos, a mai napig köztiszteletnek örvendő személy került ki az akkori diákok közül. Az évfolyam tagjai számára a „nagybetűs élet”, mondhatni, már az érettségivel elkezdődött, hiszen az előző évben a hazai gimnáziumokban még nem volt érettségi, ám a soron következő évfolyam három írásbeli és nyolc szóbeli vizsgát kellett tegyen. A kitartó munkának beérett a gyümölcse, hiszen egy felmérés szerint az ’59‑ben végzett évfolyam hetven százaléka választotta a katonaság és az azonnali munka helyett a továbbtanulást, ezáltal mindmáig kiemelkedik az évfolyamok között. A számos siker, befutott karrier, a tiszteletteljes és nemes helytállás hajdani osztályfőnökeik, László Béla, Kovács Teréz és Papp András pedagógusok munkáját dicséri, rájuk mindmáig nagy szeretettel emlékeznek tanítványaik.
Az idei találkozó megszervezését Miklós Genovéva, a B osztály egykori diákja vezényelte le, iskolás éveit szép emlékként őrzi szívében.

– Mára más az élet, más az oktatás, mint régebb volt, de az emlékeim szépek. Az, hogy évről évre egyre fogyatkozunk, már kevésbé örömteljes

– jegyezte meg Miklós Genovéva, aki szerint tizennyolc társuk betegség miatt nem tudott megjelenni, tizenkilenc társukról pedig több tíz éve nem tudnak semmit.
Tanáraik közül egykori osztályfőnökük emlékét tartja a legnagyobb becsben, érzésében több évfolyamtársa is osztozik.

Szigorú volt, de szerették

Az emlékek közt kutatva megtudtam, hogy a véndiákok főként az intézmény egykori vezetőjétől, Mészáros Imrétől és László Béla magyartanártól tartottak, előbbitől inkább csak azok, akiket gyakrabban „leteremtett”.

– Az osztályfőnökünk szigorú volt, de nagyon szerettük. Mikor kiabált, tudtuk, hogy miért kiabált, a magyartanárnál ezt nem mindig tudtuk kiszámítani. Amellett magoltatta az anyagot. Szerinte azzal, hogy lediktálta az anyagot, jobban rögzültek a szókapcsolatok, amelyeket aztán könnyebben tudtunk használni, beépültek a beszédünkbe

– emlékezett Balázs István, hozzátéve, hogy mindezek ellenére tisztelettel és meleg szívvel gondol az egykori iránymutató pedagógusra.

Húsz orvosból kettő maradt itthon

A véndiákokat Laczkó György, az intézmény igazgatója fogadta az évfolyam egyik osztálytermében. Köszöntőjében az iskola múltjának és jelenének értékeire hívta fel a véndiákok figyelmét,
ugyanakkor biztosította őket afelől, hogy bár átesett egy tragédián az intézmény, ez nem töri meg a megyei élvonalban álló iskola színvonalát, ahogy a gyarapodást és a gyökerekhez való ragaszkodást sem. Az igazgató szerint mindig öröm újra találkozni az iskola egykori diákjaival, de osztályfőnökként sokszor szomorúsággal is eltölti.

– Iskolánkból indulva sok diákból lett sikeres és kiemelkedő szakember. A szomorú viszont az, mikor a saját osztályommal találkozom, és háromnegyedük hiányzik. Nincsenek itthon. Húszból lett orvos, de csak kettő maradt itt

– mutatott rá az igazgató.

Évente találkoznak, formaságok nélkül

A véndiákok közül Venczel László nyugalmazott sebészorvos kért szót az igazgató után.

– Sorsfordító a mai találkozó, hiszen lehet, hogy a hetvenediken még kevesebben leszünk. Kérlek, ne arról beszéljünk ma, hogy ki milyen gyógyszert szed, hiszen mindannyiunknak van legalább tizenöt baja, amit elsőre ki tudnék mutatni, helyette osszuk meg egymással örömeinket, tapasztalatainkat és emlékeinket, az eddig történtek mintegy következtetéseként, hiszen a munkát becsülettel és tisztességgel elvégeztük

– jegyezte meg.
Az összegyűlt társaság még az osztályteremben meg­fo­gadta, hogy ezután minden év május másodikán délben találkozni fognak az iskola közelében levő kop­ja­fák­nál – ezután meghívók, tervek és bonyodalmak nélkül.
Mi egyebet kívánhatnánk nekik, mint hogy sok évig tudjanak egészségben találkozni.