– Milyen érzés visszajönni Erdélybe, hogy érzi magát nálunk?

– Biztosra mentem, nem először járok itt Székelyudvarhelyen és Erdélyben. Idefelé jövet megálltunk a tövisi temetőben, ahol az üknagyszülőim sírja található, már nincsenek itt rokonaim Erdélyben, mindenki elszármazott még száz évvel ezelőtt. Kolozsváron volt dédapám jegyző, a családnak az az ága abszolút Tövishez köthető, aztán ő a pesti Operától kapott megbízást, így került a családom Budapestre. Ahányszor erre jövünk, megállunk Tövisen, kicsit rendbe tesszük a sírokat, de Erdélyt is bejártuk már. Nem hízelgés, ez tény, hogy van valamilyenfajta kisugárzás, erő, lelkiség, amit otthon nem lehet megtalálni. Nagyon szeretem Magyarországot, de itt van valami energia, ami nem megmagyarázható.

– Miben különbözik az ön idelátogatása, visszatérése, attól, ahogy egy turista látja Erdélyt?

– Ha az ember külföldön jár, akkor megismer más kultúrákat. Ha itt járok, az tele van érzelemmel, nem lehet függetleníteni a történelemtől, az elszakítottságtól. Ráadásul a magyar, székely, csángó, magyar anyanyelvű emberek egy jelentős része innen eredeztethető, innen származik. Ha megnézzük azt, hogy hány olyan érettségi tétel van, ami Erdélyben született alkotók, írók, költők, tudósok munkáját tartalmazzák, vagy ha megnézzük a magyar történelmet, annak jelentős része játszódik itt, ettől nem lehet függetlenedni. Nagyon sok helyen jártam a világon, de semmihez nem viszonyítható ez a kötődés, amit itt érzek. Ebben a hegyek is szerepet játszhatnak, mert otthon van pár hegyecske, de ugye a Kárpátok az más. Nehéz lenne ezt elmagyarázni.

– Kevesen vannak, akik nem tudják vagy a műsorvezetéshez, vagy a sportkommentátori munkához kötni a nevét, ön szerint mi kell ahhoz, hogy ezekben sikeres és figyelemfelkeltő tudjon lenni a mikrofont ragadó egyén?

– Az emberek mindig valamilyen szerepben vannak. Olykor ki kell állni a családunk, a kedvesünk, a munkatársak, kollégák elé és valamit el kell nekik mondani, át kell adni, valamiről meg kell őket győzni. Ilyen tekintetben mindenkinek meg kell tanulni szerepelni. Erre mindenkinek szüksége van. Ha egy konfliktust kell rendezni, vagy át kell beszélni valamit a családdal, mind-mind valamilyenfajta szereplés. A színpadi, televíziós szereplés, az annyiban más, hogy a műsorvezetőkben, művészekben, és ez nemcsak a színpadi alkotókra, képzőművészekre is igaz, kétféle késztetés van. Az egyik a kíváncsiság, nem indiszkrét és okvetetlen kíváncsiság, hanem tiszta és érdeklődő. Mert csak az igazi kíváncsiság szül jó kérdéseket, és csak az igazi kérdések szülnek igazi válaszokat. Azt tanultam, hogy egy problémát úgy lehet megoldani, hogy tegyünk fel egy jó kérdést, mert csak arra lehet jó választ kapni. A másik fele, hogy a magunkfajtában van egy késztetés, hogy ezt megmutassuk másoknak. Nem akarjuk magunknak megtartani, hanem át szeretnénk ezt adni másoknak is. Tulajdonképpen, ha az ember színpadra áll, ez a késztetés viszi oda, hogy meg tudja mutatni, hogy más is rácsodálkozzon, informálódjon, érezzen. Ez a különbség a két szereplés közt, nyilván az utóbbit nem kell mindenkinek elsajátítani.

– Ha megvan a kíváncsiság és a késztetés, az önbizalom és a bátorság, ami ugye szükséges a kamerák előtt, megtanulható?

– Azt gondolom, hogy az attitűd igen. Minden fejben, a mentalitásban dől el. A pohár félig üres, vagy félig tele. Hogy úgy megyek fel: jaj, Istenem, csak megússzam, vagy úgy, hogy most rám fognak figyelni, most lehetőségem van, hogy átadjam, amit el akarok mondani. Ha azzal az attitűddel megyek fel, hogy de jó, lehetőségem van elmondani embereknek dolgokat, amiket én fontosnak és jónak tartok, az egy abszolút pozitív attitűd. Ez nagyon sokat segít, megváltoztatja az ember kisugárzását és a nézők azt érzik, hogy az előadó hiszi és fontosnak tartja, amit mond, látják rajta, hogy ezt ő így is gondolja. Ha félve megyek fel, hogy ezt elmondom, de nem biztos, hogy így van, abból nem lesz semmi. Nem fogják elfogadni, amit mondok. Ez belül dől el. Hogy az ember, fejben hogyan alakítja, hogyan gondol arra, ami vele történik. Túlélni, vagy megélni kell? Kétféle sportoló van: az egyik nem akar kikapni, a másik győzni akar, lehetőleg szépen. Ugye mekkora a különbség?

– Ön sajtószakemberként is sokat tevékenykedett, mit gondol a szakma jelenéről, milyen problémákba ütközik a jelenkori magyar sajtó?

– A teljes sajtóra nincs rálátásom, de azt gondolom, hogy a jelenlegi magyar kormánnyal és az ahhoz kapcsolódó sajtóval egyaránt lehet jó és rossz dolgokról beszélni. Az a fajta nemzetiségi attitűd, amit látunk, nagyon hasznos és nagyon fontos. Nekem és a határon túl élőknek is hatalmas csalódás volt az a bizonyos népszavazás, még az előző kormány idején. Ezt nem lehet így szemlélni. Azt látom, hogy egymásból kölcsönösen tudunk töltekezni, azok, akik itt élnek és azok, akik ide is hazajönnek. Van egy olyan közös kapocs, amit nem lehet megkérdőjelezni. E tekintetben azt gondolom, hogy talán az otthoni sajtó is inkább pozitív, de kevésbé hagyatkozom arra, hogy mit ír a hazai sajtó, mint arra, hogy én mit gondolok, hogy kell ennek lennie. A mai sajtó nagy részéről azért nincs túl jó véleményem. Nem mindig vagyok büszke arra, hogy újságírónak neveznek, nem is feltétlenül szeretem magam emiatt újságírónak nevezni, mert a szakmánk nagyon felhígult. Nagyon sok az, aki bértollnok vagy aki szakmailag alacsony szinten dolgozik. De a legnagyobb gondot a manipuláció okozza, ami mérhetetlenül szakmaiatlan. A manipuláció a sajtó számára egy nagyon erős eszköz, lehet egyaránt pozitív és negatív fogalom. Én azt gondolom, hogyha a sajtó visszaél a hatalmával és negatívan manipulálja az embert, ha indulatokat és feszültséget gerjeszt, az káros. Nemcsak szakmaiatlan, emberileg is elfogadhatatlan, és sajnos ebből ma elég sokat látni politikai oldalaktól függetlenül. Ráadásul az, hogy ennyi online portál és sajtófelület van, óhatatlanul felhígítja a szakmát, és olyanok is klaviatúrához jutnak, akiket húsz éve be se engedtek volna egy szerkesztőségbe. Ez egy nagy probléma, amivel nem lehet sokat kezdeni, leginkább azt, hogy az emberek önmérsékletet gyakorolnak és kritikával olvasnak.