Grejzár Edömér vasárnap éjfél előtt néhány perccel halt meg. Felesége egy ideje igen nyug­talanul aludt. Mindketten elrúgták már az ötvenet, ezért az asszonyt hetek óta hirtelen hőhullámok, éjszakai fel­riadások gyötörték. Most viszont érezte, hogy felriadásának oka ezúttal nem a menopauza, és valamiért az órá­ra pillantott. Tizenegy, negyvenhat, állapította meg. Csönd volt. Nem az a fajta csönd, amit egy barlang mélyén tapasztal az ember, mert a bojler otthonos zümmögése és a konyhai vízcsap kitartó csepegése továbbra is megadta az éjszaka bensőséges háttérzaját, hanem hiányzott valami, hiányos volt ez a nagy egész, mint a nyomdahibás kotta. Ránézett a fér­jére. Harmincegy éve voltak házasok, ebből majd egy évtizedet szenvedett Grejzár Edömér horkolásától, aztán hozzászokott. Sőt amikor néhány éve élete párját beutalták pár napra az érsebészetre, a nagy csendben nem jött álom a szemére. „Edi, Edi...”, sóhajtozott esténként, majd bevett egy altatót. Ez alkalommal viszont Grejzár Edömér nem horkolt. Csak feküdt a helyén, hanyatt, ahogy mindig is szokott, szája tátva, mint rendesen, ám hangot nem hallatott. Hideg rémület szorította össze az asszony torkát, és férje szája fölé hajolt. A légzését sem hallotta.

– Edömér, az istenit neki! Edi! – kiáltotta, majd rázni kezdte élete párját.
– M... mi... mivan, na? – ült fel kik­e­rekedett szemekkel Grejzár Edömér.
– Nem horkoltál! Arra ébredtem fel. És ejsze levegőt se vettél... – mondta szemrehányóan Grejzár Edömérné, szü­letett Ladó Ilona. – Aszittem, meghaltál!
– Van nekem elég bajom anélkül is... – motyogta kelletlenül Grejzár Edömér.
Egy raktárnál volt biztonsági őr, sze­retett volna kipihenten belekezdeni a kora reggeli műszakba, errefel... De azért megtapintotta csuklóján a pulzusát. Homloka ráncba futott, majd két ujját szakszerűen a nyaki verőerére helyezte, ahogy azt a kötelező elsősegélyképzésen tanították. Nem érzett semmit.
– Hozzam a vérnyomásmérőt? – kérdezte az asszony.
– Eh... Hadd a francba. Nincs itt, amit... – legyintett.
Az asszony nekiesett:
– Mert nem szedted rendesen azt a kurva gyóccert!
Grejzár Edömérné, született Ladó Ilona szipogni kezdett, aztán elpityeredett:
– Még sírhelyet se foglaltunk, mert te olyan nagyokos vagy...
Edömér felkelt az ágyról. Jobbra-balra forgatta a fejét, majd hirtelen lehajolt és egyenes lábbal, összezárt bokával a padlóra tenyerelt.
– A derekad! – ijedt meg a felesége.
Ám Edömér csak legyintett. Majd leguggolt, az ízületeit próbálgatta, fel­kapott egy újságot, beleolvasott, majd ledobta a lapot az ágyra, és valami túl­világi vigyor futott az arcára:
– A derekamnak semmi baja... aszi­szem, többet szemüveg se fog kelleni – majd felemelt mutatóujjal hallgatózott egy darabig –, és a fülem se cseng már...
– Bemész ma? – kérdezte óvatos hangon a felesége.
– Lószart! Ma az lesz, hogy szépen fogjuk magunkat, és végre-valahára le­megyünk egyet Félixfürdőre!