Nem találkoztunk a medencék partján sütkérező termetes német asszonyságokkal, a toleranciát és a sorban állást igencsak nehezen viselő oroszokkal, az arisztokratikus angolokkal. „Igen, a franciák maradtak meg a legnagyobb számban” – tájékoztat a parton mindig fellelhető, a kirándulóhajók közönségét toborzó kapitánysapkás férfi. Viszont, mivel az űrt ki kell tölteni, nagyon sok volt a tunéziai, algériai és líbiai vendég. Egy algériai fiatalemberrel beszélgethettem a liftben, aki kézfogással köszönte meg, hogy megvártam. Véleménye szerint az itteni szolgáltatás felülmúlja az országában tapasztalhatót. Ennek megfelelően a szálloda előtt túltengtek a külföldi rendszámú, elegáns kocsik. Pedig Tunéziában is változott az idő. Az éttermi kiszolgálás például takarékosabb lett. A főétkezéseknél a svédasztalt felváltotta a tál mögött álló pincérek gondos adagolása. Ezt teljesen megértem, a korábban tapasztalt nagymértékű pazarlást igencsak vissza kellett fogni. Így is megrakott tálak tartalma ment a szemétbe, akkor, amikor az afrikai várható éhínségről cikkezik állandóan a világsajtó. A szálloda igazgatója harminc százalékra becsülte a kukába kerülő élelmiszerek arányát. A hotelt, úgy tűnik, a helyi és a külföldi középosztály látogatta. A viszonylagos jólét látszott a jóltápláltságon, nagyon sok volt a túlsúlyos felnőtt és gyerek.

Ha már a hotelben az észak-afrikaiak voltak többségben, gondosan megfigyeltem őket. Nagyon megragadott az arab családok összetartása. Több generáció, nagymama, házaspár, gyermekek ültek egy asztalnál vagy sétáltak a korzón, jól érzékelhető volt az idősebbek tisztelete. A nagyobb gyerekek pesztrálták a kisebbeket, vigyáztak rájuk, óvták őket. Az asszonyok gyakran csadort, kevesen csak a szemet szabadon hagyó nikábot viseltek. Az ebédlőben például egy nikábot viselő, gyermekét toló hölggyel találkoztam, kíváncsian figyeltem, hogyan veszi magához az étket. Megoldotta, simán levette a fátylat, majd az étkezés után már a megszokott módon viselte. A medencéknél s a tengerparton a teljes testet elfedő fürdőruha is gyakori volt, a kicsi, két-három éves leánygyermekeket is jól becsomagolták. Fura volt számomra a tűző napon fekvő, beöltözött asszonyok hada, a vizes öltözékek láttán viszont kirázott a hideg.
Az ottlétünk egy kedves momentummal zárult, meglátogattam a szálloda séfjét, Najia Bacha asszonyt, kivel korábban interjút is készítettem. Egy doboz őrölt paprikát vittem neki ajándékba, a mesterszakács kedvesen köszönte meg a magyar fűszert. Nem maradt adós, mire felértünk a szobánkba, egy dúsan megrakott gyümölcsöstál várt ránk, aminek megmaradt részét már Budapesten fogyasztottuk el.

Csermák Zoltán