– Az, hogy valakiből motivált felnőtt lesz-e, már gyermekkorban, a neveltetésből adódóan megalapozódik. Ön gyermekkorából hozza ezt a készségét, vagy tudatosan építkezett?

– Gyerekkoromban nagyon szerettek a szüleim, a családom. Sok odafigyelést kaptam tőlük, ettől pedig érzelmileg sérthetetlenné válltam. Ez tett arra képessé, hogy amikor olyan pillanatokhoz érkeztem az életemben, például a ’89-es rendszerváltásnál, hogy új dolgokba lehetett belevágni, akkor nem volt bennem gátlás és félelem. Mindig azt gondoltam, hogy ha valami nem sikerül, akkor legfeljebb majd valaki otthon megsimogat és azt mondja, nem baj kisfiam, majd holnap megpróbálod másképp, vagy újra nekimész, és akkor sikerül. Soha nem azon gondolkodtam tehát, hogy valami miért nem sikerülhet az életben, hanem mindig az vitt előre, hogy szeretnék sok mindent kipróbálni. 
Fontos ugyanakkor, hogy jól válasszuk meg a feladatainkat. Nagyon hamar megéreztem, később pedig már tudatosan építkeztem erre, hogy milyen adottságaim és kvalitásaim vannak, és ezek felé kezdtem el mozogni. Szerencsés voltam, mert nem volt semmi, ami akadályozott volna ebben. Nyilván közrejátszott az is, hogy nagyon korán gyermekszínész lettem, és ez megtanított a fegyelmezettségre, alkalmazkodni dolgokhoz, a pontosságra, és arra is megtanított ez a sokdimenziójú világ – amelyikben egyik nap szovjet partizán filmet szinkronizáltam, másnap Méz­ga Aladárt, aztán Ludas Matyit, majd a színházban játszottam a kor nagy színészeivel, Madaras Józseffel és Koncz Gáborral –, hogy sokféle lehetek, nemcsak egyféle. Mindez pedig a játékosság keretében történt, ami megmaradt mind a mai napig az életemben. 

– De tanulható is?

– Játékként próbálom ma is felfogni a kihívásokat, de szeretem, ha azokat én magam választhatom ki, hogy szinkronba hozhassam a képességeimmel. Nem tűzők ki olyan célt, amit nagyon könnyű elérni, mert akkor nem leszek benne elég inspirált, hanem mindig olyan magasra rakom a lécet, hogy erőfeszítést kelljen tennem, hogy átugorjam. 
Minél jobban múlik az idő, érdekes módon nem azt érzem, hogy lassul, hanem hogy gyorsul, ez figyelmeztet arra, hogy egyre kevesebb olyan életszakaszom maradt, amiben aktívan és hatóerőmet kibontakoztatva tudok működni. Ez azt is jelenti, hogy még jobban kell koncentrálnom arra, hogy mire fordítom az időmet, ezért most már csak olyan dolgokkal foglalkozom, amelyeket nem egzisztenciális alapon választok ki magamnak, hanem ami örömet szerez, amiben otthonosan érzem magam, és értelmét látom. Minden csak addig és csak annyira érdekel, amíg megtalálhatom benne magamat. 

– Két lánygyermeket nevel a feleségével. Mit tart fontosnak az ő nevelésükben, hogy motivált, a megújulásra képes felnőttek legyenek?

– Az érzelmi biztonságot, magabiztosságot. Szerintem a család egyik legfontosabb feladata, hogy ezt megalapozza. Ehhez figyelem és szeretet kell. De a kettő nem ugyanaz, mert lehet szeretni a gyermeket, de közben nem ott lenni, nem figyelni rá. Lehet mondani azt, hogy szeretsz valakit, és közben nem teljesíteni azt, amitől a szeretet egy valóban aktív, együtt töltött időben is testet tud ölteni. Fontosnak tartom hozzásegíteni a gyermeket a reális önképhez és a sikerélményhez. Ha ez a három megvan, akkor már olyan nagy baj nem lehet felnőttkorában. Nálunk ezek a legfontosabb alapelvek. Ezeken túl fontos az is, hogy mindig úgy viselkedj mással, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek. Az is alapelv, hogy a lányoknak az legyen a jövőképük magukról, és a jövőben elért státuszukról, hogy jó, ha szép vagy, de ennél sokkal fontosabb, hogy tudásod legyen, hogy művelt legyél. Tudásod, ami szabaddá tesz – és most nem politikai értelemben vett szabadságról beszélek, hanem a hétköznapi, női sors megéléséről. Olyan szabadságról, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen függj idióta főnököktől, nagyvállalati hierarchiától, sem egy esetleg elszabaduló férjtől. Önálló légy, ne légy kiszolgáltatva sem anyagilag, sem érzelmileg. 

– Időnként mindannyian megtapasztalhatjuk a belső mo­­tivációnkból adódó kellemes „flow-érzést”, amikor képesek vagyunk úgy elmerülni egy feladatban, hogy megszűnik körülöttünk a hétköznapok nyűge.  A motiváció fenntartása azonban belső munka, Ön hogyan tudja életben tartani? 

– Az önismeret a kulcsszó. Ha tisztában vagy azzal, hogy milyen lelki alkat vagy, egy nehéz munka során hol vannak az elfáradási pontjaid, hol érzed azt, hogy még érdemes ráhúzni, hajnalig fennmaradni, és mikor mondod azt, hogy jobb elengedni a dolgot, akkor azt jelenti, hogy ismered magadat és kialakult már a rutinod abban, hogy hogyan érdemes dolgoznod. Az biztos, sokat lehet tenni azért, hogy az ember inspirált maradjon, részben azzal, hogy elkerüljük azokat az embereket, akik lehúznak, részben azzal, hogy megtanuljuk: ami nagyfokú stresszt okoz számunkra, azt elkerüljük. Erre nem mindig van szabadságunk, munkahelyen például a kollégák is rossz hatással tudnak lenni, sok apróság van, de én mindig veszem a bátorságot, ha úgy tetszik, luxust, hogy kialakítsam magamnak azt a kört, amiben jól érzem magam, azokat a hétköznapi teendőket pedig, amik iszonyú energiákat vesznek el, másra bízom.
Mindemellett tudatosan töltöm magam, ez azt jelenti, hogy olyan dolgokat nézek, olvasok, hallgatok és kizárólag olyan emberekkel veszem magam körül, akik inspirálnak. Ebben már nagyon tudatos vagyok, egy szabad percem sincs arra, hogy közhelyes hülyeségekről beszélgessek, mert azt gondolom, hogy ez is koptatja az embert a hétköznapokban. 
Megtanultam azt is, hogy amikor írok egy dalt és megakadok vele, akkor félre kell rakni és vissza kell rá térni egy-két napon belül, ha nagyon szoros a határidő, olyan is előfordult, hogy visszaadom és azt mondom, ne haragudj, nem tudom megcsinálni, nem lesz elég jó. 
Az inspiráltsághoz még egy dolog hozzájárul, egy alapvető világnézet kialakítása, ez nálam a pozitív gondolkodás, az hogy a lényegtelent a lényegtől elválasszam.

– Azt mondta korábban, hogy élni jó, még ha időnként nem is hisszük ezt el. Miért nem hisszük el? 

– Az élethez nem elég életben lenni – ez kulcsmondatom. Sokan keveset gondolnak az életről, és ez nem az ő hibájuk. Az a kérdés, hogy a tudatosságnak mely szintjére emelkedünk fel részben a művelődés, tanulás, a saját kulturális környezetünk által. Mit gondolunk, hogy mire való az a 80-90 év, amit eltöltünk itt. Azt gondolom, mindig az a kérdés, hogy hol érzed a leginkább önazonosnak magad? Ez vagyok én, így szeretnék élni, ezt szeretném csinálni, mert ettől vagyok boldog – ezek fontos szempontok.
Én pontosan tudom, az, hogy én dalszövegeket írok magyar nyelven, nekem nagyon fontos, elvben 15 millió ember értheti a világon. Hogy ez ötven év múlva mit fog jelenteni, van-e bármilyen maradandó értéke – ki tudja? De attól ez még nem számít kevésbé fontosnak, mert én ezzel nagyon jól szórakozom. Miközben azt is gondolom, hogy van benne szellemi muníció, és az életben éppen az a dolgom, hogy akár ezeken a dalokon keresztül valamit hozzáadjak mások életéhez.