– Figyelj, haver! Hol vannak itt a kurvák? – kérdezte azonnal, ahogy becsuktam a lakásajtót.  Meg­le­­pe­té­sem­ben a nyakamba akasztott ház­kulcs madzagjával majdnem meg­foj­tottam magam. Eszembe jutott, hogy „legférfiasabb” osztálytársunk már tett említést piálásról, mellekről, bikinibe csúsztatott bankjegyekről és ARRÓL, ami „teljesen le volt borotválva és nagy volt”.
– A Tanulók Házával szemben van a Night Club – válaszoltam a magyarországi diáknak, aki nálunk lett elszállásolva, a szülei elváltak, az apjára nem emlékszik, már cigizhetett és ihatott. Sört. Teljesen. Nem csak a habját. A pálinkát is fel­hajthatná, nem csak az ujját márthatná belé, de „a pálinka kispályás szaroknak való, a whisky az igazi!”, rágógumizta ki a szájából, azzal a tipikus magyarországi akcentussal, ami számomra az utol­érhetetlen vagányság jele volt. Az elnyávogott „e” magánhangzók mu­tatták a köztünk tátongó különbséget társadalmi és kulturális téren, mi csak szégyenkeztünk a zárt „á”-val, amikor „e”-t akartunk mondani.

– A Tanulók Házánál? Akkor oda­megyünk! A haverjaid jönnek?
– Nem tudom – ügyeltem az „e”-re, hogy ne legyen annyira tájjellegű.
– Nem tudod?!
– Nem, mert nem is nagyon vannak – már bántam a rengeteg „e”-t, és az „a”-k is inkább az „o” felé dudorodtak.
– Szárusztokámber! – üvöltöttek, amikor mégiscsak megérkeztek a többi­ek, a maguk magyarországiönbiza­­lom-lehorgasztó generátorukkal, előzetes meg­beszélés nélkül.
Mindannyiunkat ugyanaz a cél vezérelt, mutatni valami fontosat a ven­dégcsemetéknek: gimnazista diákok a Tanulók Házával szembeni Éden Night Clubban, a fehér pólót áttetszővé varázsoló lila neonfényben, szukkal a kezükben. Vendégemnek már sört is adtak, mert nem ismerték, nem tudták, hogy még csak 14, mint mi. Beültünk csóré nőt nézni. Jött is a kurva néni. Nem volt sem nénis, se nem anyukás, hanem félelmetesen nőies, értelmezhetetlen, mint egy rendőrfeleség. Nem, ez nem várja meg, hogy csodáljam a kilátást a vénuszdombjáról, hanem egyszerűen felszippantja az ölébe az egész tár­saságot. Innen élve nem kerülünk ki, az biztos! Fehér „fürdőruhában” volt, némiképp unottan billegette magát a tesztoszterontól remegő seregnek. Nem mertünk egymásra nézni, csak: ODA. Melltartó le. Láttuk hömpölygő valóságában azt, amit a neon derengése csak sejtetett, és odabent mindannyiunk találkozott a maga ősi-delejes énjével: képzeletben csatakosan vonaglottunk a NŐN. A „legférfiasabb” közülünk elővett egy Eminescu-ezrest, határozottságot blöffölő kezekkel a kurva néni bikinijébe illesztette, az ágyéka környékére, oda, ahol a vakbélműtéteket szokták végezni. Némi csípőmozgatás, a fehérnemű megindul lefelé.
– Nekem mennem kell!!! – akasztottam a magyarországi nyakába a házkulcsot. – Jálézár, magától záródik, csak becsukod az ajtót.
Nem emlékszem, miként jutottam ki a kapuig, ahol pont a szüleim egyik is­merősébe botlottam. Köszöntem.
– Mi van, öcsike? Meg ’jedtél a kurvától?
A magyarországi gyerek miatt bécsi szelet volt vacsorára.