Ha az orvos egy köteg lelettel a kezében arra kér, üljünk le, nem sok jót ígér. És ha közben még kerüli is a tekintetünket, nos... 
A hír hallatán Jóska vég­tagjaiból kiszaladt a kraft. Az onkológus szavai mintha egy szomszédos helyiségből szűrődnének át, csak szavakat hallott: agresszív daganat, áttét, reménykedjünk, palliatív ellátás stb. Ő pedig egész picinek érezte magát, parányinak, mint első napon az óvodában, amikor az apja letétbe helyezte hajnali hatkor egy nálánál magasabb kirakóskocka-halom mellé, és tudta: félelmetes, ismeretlen utazás veszi kezdetét.
Ez nem fair, gondolta. Minden második nap ötven-hatvan kilométert leszáguld bi­ciklivel, minden második nap fut egy órát, kerüli az édességet, tíz éve nem cigizik, néhány éve egyetlen sörrel a kezében megússza a péntek estéket. Na­gyokat kirándul, magashegyi túrákra jár, zöldség, gyümölcs, nyomelemek, vitaminok kiló­szám… Nem ér! És pont most, amikor fizetésemelést kapott. Az emelés ugyan nem érte utol az inflációt, de akkor is…

Másnap meghirdette a négyszobás, központi fekvésű lakását, jóval a piaci ár alatt, és egy hét alatt túladott rajta. A máskor kissé visszahúzódó humánerőforrás-menedzser hirtelen kivirágzott. Ő lett a társaság középpontja, gát­lástalanul udvarolt minden útjába eső szemrevaló nőnek, és szívesen keveredett miattuk kocsmai balhékba. Vásárolt egy téglavörös bársonyzakót. Újra inni kezdett. Sőt, ré­szegeskedni. Mi több: részegen balhézni. Három hét alatt eljutott arra a pontra, hogy a rendőrségen nyilvántartásba vették. 
A negyedik héten már minden megvolt: szex, drog, rakendroll, néhány diszkrétebb orgia. És a pénze fele még megvolt. Belátható közelségbe került a vég, életében először látta a fényt az alagút végén, mégha egy szerelvény ref­lektorát is, de fényt. Átér­tékelődött az idő fogalma. Mivel elrúgta már az ötödik ikszet, egy ideje úgy érezte, megengedheti magának, hogy leszarja mások véleményét. A diagnózis birtokában pedig minden mást is. Többre vá­gyott. 
Az ötödik héten egyedül megmászta a Matterhornt. Le­­jönni komplikáltabbnak bi­zonyult, mert nem volt ő képzett alpinista, és a jobb lába nagy­ujja nélkül hagyta el a kórhá­zat, de hát… valamit valamiért. A Matterhorn csúcsáról például felhívta a főnökét, bejelentette a felmondását és melegebb ég­hajlatra küldte a teljes ve­zérkart.
A hatodik héten megfordult a fejében egy orgiasztikus szekta megalapítása is, az vi­szont rengeteg papír­tolo­ga­tással, szervezéssel és mar­ke­tingmunkával jár, ezért je­gelte a dolgot. És inkább vett egy motorbiciklit. Jogsija nem volt rá ugyan, és megszerezni sem fért bele az időbe, ezért egy hibás manőver következtében vígan ugratott bele a városszéli víztározó hűs habjaiba. Ebből is rendőrségi eljárás lett. Amikor közölték vele a tárgyalás ki­tűzött időpontját, röhögött: annyi nincs már hátra.
A hetedik héten megtért. Órákat ücsörgött a szomszéd falu apró, gótikus templomának csendjében. Néhányszor meg­próbált szóba elegyedni a plébánossal is, hátha utat mutat neki újonnan meglelt hi­te labirintusában. Egy-két rö­vid párbeszédre futotta csak. A plébános, lévén öreg motoros a szakmában, hamar észrevette szemében az újonnan megtértek fanatikus tüzét, ezért inkább kerülte a társaságát, volt baja elég: fogyatkozó hívek, beázó sekrestye, részeges harangozó, ezért azt tanácsolta neki, írassa vagyonát az egyházra.
Ezt a nyolcadik héten meg is lépte: immár üres zsebbel és bankszámlával, földönfutóként állott az Isten ege alatt. Egy szál hátizsákkal. Érezte, mennie kell, de nem tudta, merre induljon. Ősz volt, ezért az El Camino kizárva, nagy ott a tömeg ilyenkor. És ekkor megszólalt a telefonja. A professzor volt, az onkológus. Ha áll, üljön le, közölte, ha pedig ül, fogódzzon meg. Leült a járdaszegélyre.
– Van egy jó meg egy rossz hírem – hallotta az orvos meg­nyugtató baritonját –, melyikkel kezdjem?
– A rosszal, essünk túl rajta!
– Sajnos valahogyan sikerült összekevernünk a leleteit valaki máséval – a professzor zavartan köhécselt. – És akkor most jöhet a jó hír?