Kozma Attila a Csíki Játékszín jól ismert színésze, akit ezúttal a III. Richárd című előadás főszerepében láthat a közönség. A stand-upos múltú színész úgy véli, hogy ez eddigi élete legösszetettebb, legbonyolultabb szerepe, és többek között arról kérdeztük őt, hogy mi köze van a stand-upnak Richárdhoz. Azt is megtudtuk, miért hasonlítható egy szerep egy banánhoz. – Hogyan értelmeztétek, alakítottátok III. Richárd szerepét a rendezővel, Vladimir Antonnal? – A szövegbeli utalásokat próbáltuk dramaturgiailag felerősíteni. Azt mondják Richárdról, hogy valamilyen fogyatékkal élt, emiatt sokat kellett edzenie, hogy kompenzálni tudja a hátrányát. Mi azonban nem akartuk azt, hogy a testi fogyatéka legyen előtérben, inkább a karakter lelki elváltozásait akartuk bemutatni. Ezért fektettünk hangsúlyt például a Richárd és az anyja közötti kapcsolatra. A családban Richárd szellemi és érzelmi elnyomásban nő fel, tudja, hogy a fogyatékossága miatt a szülei őt nem szeretik annyira, mint a testvéreit. Ennek ellenére mégis részt vesz a családi vállalkozásban, ami ebben az esetben a háború. Amikor meglátja a lehetőséget, hogy mindenkinél jobb legyen, és mindenkit el tudjon nyomni, akkor indul el minden. Rájön arra, hogy az emberek megvezethetők, és arra is, hogy megteheti azt, amit mások csak elgondolni mernek. Keresi a réseket, ahol át lehet furakodni, mindig megtalálja, és elhúz mindenki mellett. Intelligens karakter, de el akartuk kerülni, hogy malefikus géniusz legyen, mert az nagyon egyoldalú lett volna, és az nekünk már nem izgalmas. Richárd aljas, de azért ilyen, mert a környezete azzá teszi. Kellett ehhez a családja, az egész rokonság és mindenki, akivel találkozott. Lényegében erre is rá akartunk mutatni, hogy hány ember kell ahhoz, hogy valaki gonosszá váljon. Ráadásul Richárd csak azért tud vezér lenni, mert azzá teszik, mert meglátják benne a vezetőt, és mögé állnak. Az az érdekes ebben, hogy Richárd nagyon jól tudja, hogy nem lesz hosszú az ő sikere. Mint a legtöbb diktátor, ő is paranoiás lesz, és megfélemlítéssel akarja megtartani csatlósait, ami persze nem sikerül neki. Tudja, hogy bukásra áll, de büszkén akar meghalni. Az előadásnak egyébként van egy érdekes eleme, a kamera, amellyel szemléltetni tudjuk azt, hogy az ember mindent kontrollálni akar, mindent felvesz, és mindent bizonyítani tud. Lényegében ez egy paranoid társadalom, és a miénk is az. – A Hamlet után ez Shakespeare egyik leghosszabb darabja, ritkán adják elő színházban, mert hosszú és nehéz a nyelvezete. Nektek kihívás volt mindez? – Külön feladat volt elérni azt, hogy ne győzzön le a szöveg. Nagyon erős, nagyon tömény és kifejező, éppen ezért sokszor nincs is idő megfelelően értelmezni mindent, ami elhangzik. Hosszú az előadás, de ez csak addig nehezítette a dolgunkat, amíg nem tudtuk, hogyan osszuk be az energiánkat. Az első összpróbáig nehéz volt, de azután minden összeállt. – Az első olvasópróba óta majdnem két év telt el, és csak most tudtátok bemutatni az előadást. Hogyan változott ez idő alatt az, ahogyan értelmezted a karaktert? Segített vagy hátráltatott, hogy ennyi idő telt el? – Nagyon sokat segített. Szerintem a szerep olyan, mint egy banán. Felteszed zölden a szekrény tetejére, és egy kis idő után sárga lesz, és ehető. Egyrészről, a tudatalattiban folyamatosan alakul a szerep, az agy fordít erre energiát, valamilyen szinten karbantartja és a mindennapi impulzusokat beleépíti. Másrészről, amikor a színész felmegy a színpadra, nem tud más lenni, mint aki. Fizikai és lelki lehetetlenség, mert te csak a saját tudásodat, érzelmeidet és tapasztalataidat tudod belevinni a szerepbe, nem lehetsz valaki más, csak saját magad. A lényeg az, hogy meg kell találni azokat a kapcsolatokat, amelyek a szerep és a színész között vannak. A szerep eljátszása nem arról szól, hogy megtanulod a szöveget és a mozgást, hanem arról, hogy saját magadat egy szöveg tükrében értelmezed. Egy gondolatfüzérre kell felaggatni a szöveget és a saját dolgai­dat, így a szerep olyan lesz, mint az, aki elő­adja. – Milyen kapcsolatok vannak közted és III. Richárd között? – A stand-upos múltam tudom említeni, abból indultunk ki. Nagyon sok fellépésen éreztem azt, hogy én csak mondom, mondom és mondom a szövegem, a végén csak megkaptam a gázsit. Tulajdonképpen megvettek kilóra. Ha az emberek nem színházi környezetben látnak egy színészt, aki stand-upol és vicceket mond, akkor azt hiszik, hogy bármit elkövethetnek vele. Sokszor éreztem azt, hogy nem vesznek komolyan, valamilyen szinten még megalázottság is vegyült ebbe. Ilyenkor nem éreztem a tiszteletet másoktól. Persze mindez függött a környezettől, az emberektől, és volt, hogy nem így fogadtak bennünket. Mindenesetre ez a „vicceskedés” valamilyen sérülést kompenzál, mert így könnyebben elfogadnak. Az, hogy valaki agyában furcsa asszociációk születnek, másnak vicces lehet. Ezzel el lehet érni az emberekben a gyermeket, így hatással lehet a környezetére. Az előadás elején Richárd monológja úgy indul el, mintha egy stand-upos módszert használna, ami a rögtönzésre alapul: valakit megkér, hogy mondjon egy szót, és elkezd arról beszélni. Ezt azért is találtuk ki, hogy ne legyen túlságosan patetikus a szöveg, és azért is, mert nekem is könnyebb volt így kapcsolódási pontokat találni. A stand-up így lett része a darabnak, és azért is van létjogosultsága, mert a mindennapi életünkben is benne van, mindenkinek van egy kedvenc stand-uposa. Ugyanakkor ha le akarom csupaszítani Richárdot, akkor elmondhatjuk, hogy őt sem veszik komolyan. Részt vesz a háborúban, de nem akarnak neki adni semmit sem, ezért konfliktusba kerül a királlyal. Itt pedig már visszakanyarodhatunk oda, amit az előbb is mondtam, hogy milyen sok ember kell ahhoz, hogy valaki aljassá váljon. Eddigi szerepeim közül ez a legkomplexebb. Bonyolult, hatalmas, rengeteg építőeleme van, és eddigi életem csúcsteljesítménye ez, de ehhez kellett az összes többi szerep, amit eljátszottam. – Valóban komplex, sokan azt mondják Richárdról, hogy szereplőként ő is színész, hiszen ahhoz, hogy manipulálni tudja az embereket, különböző szerepeket kell eljátszania, más-más arcot kell mutatnia mindenkinek. Mennyire nehezítette meg ez a te dolgod? – A színész alig várja, hogy ilyen szerepet kapjon, de valamilyen formában minden szerepben vannak ilyen érdekességek. A különbség az, hogy míg máskor a hangszínben, az apró mozdulatokban rejlenek ezek a részletek, addig Richárdnak lehetősége van külön jelenetekben megmutatni ezt a sokféleséget. Önmagában nem nehéz ezt eljátszani, mert egy gondolatfüzéren alapul minden. Az lenne nehéz, ha egyoldalúan kellene játszani az egész előadásban. Végül is, ha belegondolunk, ez teljesen természetes dolog, mert egy nap alatt mindenki többféle szerepet játszik, és ezeket a szerepeket mindennap eljátsszuk. – Már egy jó ideje nem működik az Open Stage, ahhoz képest milyen a színházban dolgozni? Hogyan tudtad összeilleszteni a színházi és a stand-upos előadásmódot, és most hogy érzed, ki tudtál lépni a „vicces” kategóriából? – Ezek mindig léteztek párhuzamosan egymás mellett. 2002 óta egészen 2018-ig csináltuk az Open Stage-et, és közben színészkedtem is, de ez nem okozott bennem konfliktust. Azt gondolom, hogy ha léteznek korlátok, amelyek elválasztják az egyiket a másiktól, akkor ezek nem az én fejemben léteznek, hanem a közönségében. Az Open Stage-nek egyébként azért is lett vége, mert nem akartam vasárnapi apuka lenni. Érdekes volt, szép volt, letagadni nem is tudnám és nem is akarnám. Örülök, hogy sikerült sokakat megnevettetni, de én erre különösen büszke nem vagyok. Lényegében engem mindig is a színház érdekelt.

Péter Ágnes