A szőlőszem fejű nő ott ül a széken, ér­deklődő magatartást szimuláló, ret­te­­­netesen egyenesre húzott háttal. Melle így sem sok. A copfja úgy kun­korodik, mint egy jól értesült kér­dőjel. Megértést játszó, könyörtelen tekintetében céltudatosság, önbizalom és némi ön­veszélyes szívósság szik­rázik. Az a fajta, aki önzőségét tenni akaró kíváncsiságnak álcázza, és kör­nyezetét túlzott kedvességgel mérgezi meg. Ha kell. De egyébként szótlan ter­mészetű, akinek, nem tudod, va­lami baja van-e, vagy valami baja van attól, hogy miért nincsen valami baj. Annyira pontos mindig, hogy az atomórák a relativitáselmélettel és az idődilatációval takaróznak, ha a nő hamarabb üti el a nullát. Elméleteivel és életmódtanácsaival magukat az in­fluenszereket influencálja, és egy­szavas demotivációs tréningeket tart számukra. Hangjában kiszámított, bosszúálló, didaktikus ridegség. Nála soha nem elég, amit csinálsz, és soha nem elég jó. Ha esetleg jó, akkor nem elég, s ha esetleg elég, akkor nem elég jó. Most pedig éppen kiment Valakihez. Oda, hozzá... az aktákért.

Ő most nagyon boldog: végre meg­ta­lál­ta azt az embert, aki vé­gül mindenért hibás lesz! Jelenléte mindenhol na­gyon fontos, elen­ged­hetetlen: mint hó­embernek a haj­mosás! Ő még a hóemberből is hőembert tud csinálni: az izzó hópehely! A lángoló jéguniverzum! Jogot végzett Kolozsváron. Boccsánat: Kolozsvárott. Nem szereti azokat, akik Marosvásárhelyen VÉGEZTEK. Bármit. Vagy ott léteznek.
„Léttezhetetlen Vássárhelyen léttez­ni! – parodizálták Elefántot, mert így hívták a beosztottai. – Mikko Kollozs­váron vagy egyetemenn, akkor nem akkárhol vagy! EGY: példáull nem a magát gájnernek mondó Vássárhelyen vagy! Mert azok nem is gájnerek, csak göjinárok, kik a kombinát tövibe kotolnak. Ha nem lenne kombinátt, rolluk nem is tunnának semmit se nem. Kollozsvár az Eggyetemmi Váross! Ottan nem egy csóró egye­temmista vagy, hanem egy igazi Univerzitár! Az Univerz-Cityben, te! KETTŐ: Már nem az a kisköcsögfalvi kis köcsög vagy, hanem kollozsvárri, táttiii! Tősgyökkeres. Mán augusztus ótta. Pedig még flottántod sincsen se nem. Ha megkérdezik, hol születtél, már aztat mondod: Kolozsvár melet. Na, jó, 250 kilometerre onnan, kelet felé, de még mindig veheted aztat, hogy az ellővárosában. Lunca de Suson pölö. Mindegy, melyiken, csak »de Sus« legyen. Hát mi az a 250 kilométter? Megiszol egy láda pi­ros Urszuszt, s már ottan is vagy! Bárhol stoppolsz a villágon egy »kluzsnápoká« táblával, elvisznek, te! Még megkérdezik: Monostor vagy Györgyfalva? Tuddom. Próbálltam: Münchenben az ottopályán kitettem egy »Lunca de Sus« táblát, s azzal in­tegettem! Engemet ne vegyenek fel, csak ha tudják, meddig megyek! Fel is vettek, s elhosztak Kolozsvárig! Onnan osztán senki, met mán ottan sem tudják, hol van Lunca de Sus. De Kollozsvárt mindenki ismeri! Nem úgy, mint Vássárhelyt! HÁROM: Figyeld meg, ha a villág bármelyik nagyvárosát összekötöd a fődgönbön karriokkával, az a vonnal átalmegy Kollozsváron, de Vássárhelyt kikkerüli! Az Isten se akarja látni Vássárhelyt! Sokszor olyan köddök vanak ottan, hogy az összes komoly, fapados járat is Kollozsváron száll le Vásárhely helyett. Tuddod, Vássárhelyen miétt beszélnek úgy, mint Kollozsvárott? Mett hassonlíttani akarnak! Tudják, hogy magukban sen­kik, te! Ha lennének koppiájuk Kolozs­várrnak, már feltennék magukat a tér­képre!”
„Olyan értelmezhetetlenek a kollé­gáim, mint a körtepaprikás!” – gondolta magában Elefánt. Szíjas testalkatú volt. Az a fajta, aki egy lenmagtól há­rom napig pörög. „Biztos csúfságból csú­folnak Elefántnak. Nem baj!” – gör­gette magában a belső monológot, és olyan erősen szorította az aktacsomagot a kezében, hogy lázas lett tőle a xerox­papír. „Én mondom nektek – mormogott magában –, az elefánt itt egy metafora. A társadalomra, a világra, az emberi lélekre. Csak kevesen értik, de sebaj! A zsenit mindig félreértik. A lángész magányos. És én... én vagyok az Ele­fánt, a körtepaprikás felett! Egyedül, ma­gasan! Ti csak éljétek a földhözragadt életeteket. A vijácá kotiddiánnát! Én lá­tom a lényeget! Az Elefántot. Fent!”