A csipás szemű kölyökmacska egy ereszcsatorna kifolyójából nyekergett bele a kora tavaszi napsütésbe. Mintha valaki vizes mosogatórongyot tömött volna egy harsonába.
Megállt. Nem volt valami nagy állatbarát. A macska fogja meg az egeret, a kutya ugasson, de ne a blokkban. Pont. Ez viszont kölyökmacska volt.
– Macska! Hé! Izé… piszu!
Fogalma sem volt róla, hogyan kell egy macskát megszólítani. A kutyákkal sem boldogult, viszont a macskák zavarba hozták. Mégis milyen állat az ilyen? Csak néz és nem pislog. Meg nyávog. Ennek semmi értelme…
Lopva körbekémlelt, nem akart szemtanút pillanatnyi gyengeségéhez, és az apró állatot egy hirtelen mozdulattal a kabátja belső zsebébe csúsztatta.

Otthon a macska már az első tíz percben lepisilte a kanapét, a kedvenc fotelét, és összeszarta a szőnyeget. Dobott neki egy szelet szalámit. Az állat megszagolta, majd sértődötten bevonult a hálóba és beásta magát az ágyneműk közé. Ekkor hívta fel a haverját.
– Szóval macskás lettél… – mondta a haverja.
– Csak hazahoztam egy kölyökmacskát. És hogy neked esetleg…
A barátja ingerült lett:
– Már tíz macskám van. Izé… tizenegy!
Tisztán emlékezett rá, hogy a haver alig egy éve egyetlen kölyökmacskát vitt haza részegen, valami görbe éjszaka után, ezért rákérdezett:
– Hogyhogy tizenegy? Egyet vittél haza…
– Te ezt nem érted… – a haver hangja elcsuklott. – Keress neki gazdát. Mihamarabb. Egy héten belül túl kell adnod rajta. Ha nem, úgy jársz, mint én!
– Miért, te hogy jártál? – kérdezte ijedten.
A haver ekkor már sikoltott:
– Egy cica, két cica, három cica, haj!
És bontotta a vonalat.
Egy hónap múlva már cicás nippeket gyűjtött. Elajándékozta a szőnyegeit. A nagy, eredeti, iráni kézműves perzsaszőnyegtől is bagóért szabadult meg. Vett egy robotporszívót. Mindenféle mütyürkéket hordott haza: mutatólézert, csipogó plüssegeret, picsogó ojnalabdát, tarka madzagokat és még tarkább bojtokat, pomponokat, apró színes gumilabdákat kezdett gyűjteni. Kollégái egy idő után menekültek tőle, mert cigiszünetekben a telefonjára letöltött kismillió macskás fotóval és mémmel nyomorította őket. Már nem utazott sehova. Azelőtt minden nyarat valami tengerparton töltött, télen az Alpokban sízett, vagy a Márvány-tengerben búvárkodott. Ősszel teljesítménytúrákra járt. „Macskám van”, mentegetőzött. Egy alkalommal valami színházi előadás kellős közepén pattant fel a helyéről és elindult kifelé.
– Nem bírja kivárni a végét? – súgta kidülledt szemekkel az egyik néző, akinek pont a reumás nagylábujjára lépett.
– Macskám van – szabadkozott.
Egyre gyakrabban késett a munkából. Zsinórban három nőt dobott. Egyiknek kutyája volt, a másik kettő szóvá tette a macskaszőrt. Négy randit mondott le arra hivatkozva, hogy fosik a cica. Társ kell a kicsi cicukának, gondolta a második hónap után. Fél év után már tizenöt macskája volt. Eleinte távmunkában dolgozott, aztán betegnyugdíjazták. Ekkor már harminc macskát tartott a kétszobás lakásban.
Egy új városi legenda szerint a kisvárosban péntek tizenharmadikákon egy emberméretű macska teszi tiszteletét a külvárosban. Nem bánt sem embert, sem állatot, viszont sokan megesküsznek rá, hogy nyávogása kísérteties, mintha emberi hangon ezt mondaná: „Egy cica, két cica, három cica, haj!”