A szomszédban találom meg, éppen ott segédkezett Szabó Ká­roly, aki kipirulva, korát meg­ha­zudtoló mozgással siet felém. 
– A polgármester szólt, hogy jön, figyeltem! – kiáltja már messziről.
Sötétpatak legfelső felében vagyunk, keskeny aszfaltút vezet ide a patak mentén, amit magas, fenyőerdős dombok vesznek körül. A házak itt már a dombra épültek, a fűben vert keskeny ösvényen lehet megközelíteni őket. Ebbe az oldalba kapaszkodik Szabó Károlyék lakóháza is, az úttól olyan magasságban, ahol már nincs szükség kerítésre. 
– Csak az jön fel ide, akinek valóban dolga van itt, az állatok sem kószálnak messze – mosolyog a 81 éves Károly bácsi, miközben egymás mellett – én a domboldal felé hajolva, ő egyenes háttal – haladunk a házuk felé. 
– Jól bírja még magát.
– Ezeket a dombokat jártam a juhokkal egész gyermekkoromban, itt takartunk, szárítottuk a szénát az állatoknak, szokva vagyok a hegyhez.
– Hallom, az idén is készül Csíksomlyóra a zarándokcsoporttal.
– Igen, bár tavaly azt mondtam a feleségemnek, csak most megyek el.  Az idén is hívott a pap bácsi, hogy menjek. Megyek, amíg a lábam visz. 
Az már a beszélgetésünk elején kiderül, hogy a dombhátakkal s az állatokkal való munka nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megerősítette. Gyermekkorától kezdve minden reggel imádsággal kezdi a napot, mostanság a szobában, az ágy szélére ülve, fiúként a juhokat kísérve, kint az erdőn, a harmatos fűben, a birkák kolompolása és bégetése közben mormolta magába merülve a hosszú reggeli imát, amit még a szüleitől tanult: 

„Felkelék én ágyamból, kimos­dódék bűneimből,
kimenék ajtóm elejibe, feltekinték a magas Mennyekbe,
Nyitva látám Mennyország ajtaját, benne láték egy kicsi fehér kápolnát,
Küjjel aranyos, belül irgalmas, négy szegibe’ négy arany kereszt, közepébe’ egy arany karosszék.
Abba üle Asszonyunk, Szűz Mária, térgyig vérbe’, könyökig könnybe’, feje lehajtván, könnye úgy hullván.
Odamene Szentséges Szent Lukács evangélista, kérdé: Miért sírsz, Asszonyunk, Szűz Mária? 
Hogyne sírnék, Szentséges Szent Lukács evangélista, mikor az én fiam három napja oda van.
Mondá Szentséges Szent Lukács evangélista: Eredj ki szent ajtód elejibe.
Ő kimene szent ajtó elejibe, térgyig vérbe’, könyökig könnybe’, feje lehajtván, könnye úgy hullván,
Látá az ő áldott szent fiát az idegen földön, a zsidók kezibe’, kérdé: Hol jársz, hol jársz, én áldott szent fiam?
Hol járok, hol járok, én áldott szent anyám, az idegen földön, a zsidók kezibe’, 
Két nap üldöztek, harmadik nap megfogtak, vaskesztyűkkel megkesztyűztek, vasdárdákkal tartották az én áldott szent oldalam.
De csak hagyjuk el én áldott szent anyám, aki ezt az imádságot elmondja, 
Este lefektébe, reggel felkeltébe, de főképpen minden pénteken napjába háromszor,
Bizonnyal mondom, béteszem pokol kapuját, kinyitom mennyor­szág ajtaját, 
Beteg a test, kész elégek, vígan várják az angyalok! Ámen.

Gyermekkorukban a tizennégy évvel nagyobb bátyja, Gyula zarándokolt Csíksomlyóra – édesapjuk szigorú ember volt, a család többi tagjának végezni kellett a munkát, mert pünkösdkor sem állhatott meg az élet, rengeteg juhuk volt, azokat vinni kellett legeltetni. A bátyja ott volt 1949. június 4-én azon a zarándokúton, amelyen Márton Áron püspököt kísérték a fiatalok Gyimesből a somlyói pünkösdi búcsúra. Mára balladássá nőtt az emlék.
– A szépvízi hegyen Márton Áront a kommunisták megtámadták. A bátyámék ott voltak legényekül, körbeállták, hogy ne tudják lelőni. Fehér ló hátán ment a püspök – ezt Gyula bátyám sokszor elbeszélte. 
(A püspököt körülvevő fiatalokról Domokos Pál Péter néprajzkutató is megemlékezik: „A lovas püspök körül a legerősebb legények egymásba karolva gyűrűt alkottak” – szerk. megj.)
Szabó Károly felnőttként, jóval ötvenéves kora után kezdett a pünkösdi búcsúra járni, miután hosszasan betegeskedett.
– Össze volt kucorodva a lábam, azt mondták, idegszál-becsípődés. Megfogadtam, ha meggyógyulok, térden is elmegyek a Szűzanyához. Betartottam, huszonkétszer voltam Csíksomlyón, vittem a háromágú lobogót, aztán a könnyebbeket, az utóbbi években pedig Jézus feszületét hordozom.
A gyimesközéploki keresztalja pünkösd szombatján, hajnalban 4 órakor indul Csíksomlyóra, és több mint nyolc óra gyaloglás után érnek a somlyói nyeregbe. Útközben a rózsafüzért mondják, Mária-énekeket énekelnek, de jólesik a csend is, amikor már fáradtak.
– Autóval kísérnek, amelyikünk nem bírja, azt elviszik. Sokaknak megfájdul a lába, megtörténik ez is azon a hosszú úton. Aki gyengébb, az kiáll a sorból. Nem sokan vannak velem egykorúak. Amikor Szentmiklósról kimegyünk és a delnei mezőn elindulunk végig, jaj, az a legnehezebb szakasz.
– Mi ad ilyenkor erőt?
– A Szűzanya! 
– A pünkösdi búcsús szentmisét követően még nem indulnak vissza Gyimesbe?
– Nem, estére visszamegyünk a kegytemplomba. Egy éjszakát meg kell pihennünk, mielőtt visszaindulunk. A padokon, a földön, ki hol helyet kap, letelepedünk. Imádkozunk, aki tud, alszik. Én nem nagyon szoktam aludni.
– Reggel újra kimennek a nyeregbe, megnézik a napfelkeltét.
– A Jézus-hágóján kimegyünk a Szent Péter-kápolnához, ott várjuk a napfelkeltét. Nem hittem, amikor mondták, hogy mikor felkel a nap, akkor a Szűzanya megmutatkozik, s nemcsak a hegyen, hanem a templom egyik sarkánál is. Tisztán látszik, érti-e? Nem hittem, amíg nem néztem a napba én is. Ejsze mindenki nem is látja.
A reggeli csángó misét követően ismét sorokba rendeződve indulnak haza, de már jóval kevesebben, mint jövet. Csíkszentmiklóson még megkerülik a templomot, itt várják a zarándokmenetet, a helyi plébános megáldja őket, aztán csengőszó mellett, halkan imádkozva vagy énekelve ugyanazon az úton, amelyen jöttek, hazatérnek. Hogy aztán a csíksomlyói Szűzanya hívására egy év múlva újra felkerekedjenek.