– Miért döntött úgy, hogy közel harminc év után megválik a polgármesteri széktől?

– Találtam egy megfelelő utódot. Rég kialakult az a csapat, akikkel az ajtón belül és kívül együtt dolgozom. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ajtón belül egy olyan vállalkozó szellemű fiatalember került, akivel egyeznek a stratégiai meglátásaink, emberközpontú kö­zösségi munkát folytat, és vállal­ta ezt a feladatot. Kilenc éve dolgozik itt, tulajdonképpen ő volt a jobbkezem, így teljes mértékben bízom a tudásában.

– Milyen megvalósításokra és szellemi értékekre büszke, amelyeket az Ön vezetése alatt ért el vagy épített tovább a település?

– Ezerszer kérdezik határon innen és túl, hogy miként értékelem ezt a huszonnyolc évet. Építettünk iskolát, napközi otthont, köztéri oltárt, kultúrcsűrt, rengeteget aszfaltoztunk, hidakat építettünk, közvilágítást és telefonhálózatot fejlesztettünk, de a lényeg a népszámlálási adatokban leledzik. Oroszhegy a legutóbbi népességgyarapodási adatok szerint a negyedik helyet foglalja el a megyében. Sorolhatjuk a beruházások tömkelegét, de igazából ez a leg­fontosabb. Itt mernek gyermeket vállalni az emberek, sok olyan nagycsaládunk van, ahol a második, harmadik gyermek után is vállalnak még egyet a szülők. 2021‑ben hatvanhárom gyermek született a községben, amelyből huszonegy harmadik vagy sokadik gyermek a családban. Ezeknek az embereknek többsége nem beköltöző, hanem a falu szülöttje, akik akár itthon elkezdve, akár külföldi munkák sora után alapítottak családot. Sokan kérdik, mondjam meg a közösségvezetés receptjét, de igazából a nagycsaládosok adták a kérdésre a legjobb választ. Az egyik négygyermekes édesapa szavai jutnak eszembe, aki azt mondta: azért jött haza és mer családot vállalni, mert bízik a közösségben, van iskola, tanítás, infrastruktúra, kulturális élet, a templom örökké tele van. Tulajdonképpen ez a lényeg. Közösségünknek van hite, ami mind összetartozás, mind építkezés szempontjából hatalmas érték. Nem szeretnék párhuzamot vonni, de sok szétesett közösséget, települést ismerünk, melyeket, ha társadalomtudományi szempontból elemeznék, bizonyára a harmadik körben kiderülne, hogy a hittel van a baj.

– Melyek voltak a legnehezebb pillanatok, amelyek az Ön és a csapat teherbírását igénybe vették, és hogyan tudtak kilábalni ezekből?

– Itt elsősorban a természeti csapások jutnak eszembe, mert ha a fejlesztéseket veszem, voltak könnyebb és munkásabb projektek, de kimondottan nehéz egyik sem volt. Félrement projektek voltak, de ezeknél idejében észrevettük, hogy a finanszírozó forrás nem az egyezség szerint viselkedik velünk. Ezeket fel is adtuk. Munkásabb projektek főként a kezdeteknél voltak, amikor a technikai kihívásokat kellett áthidalni: nem volt megfelelő felszereltségünk ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk a pályázati kiírásoknak eleget tenni. Volt olyan éjszaka, hogy a projektmenedzserrel azon kaptuk magunk, hogy egy hatszáz oldalas pályázatnál én nyalom az ujjam, ő meg forgatja egyenként az oldalakat három példányban. Az én filozófiám eleve az volt, hogy a közösségi munka szép, jó és hasznos, ha pedig a sok munka közül valamelyik egy negyedik kategóriába esik bele, azt kihívásnak kell tekinteni, és mindent meg kell tenni azért, hogy az előző háromba vissza lehessen sorolni.

– Hogyan egészül ki a polgármesteri elkötelezettség a fotózással? Az Ön életében társul egymással ez a két terület.

– Térben és időben elég nehezen összeegyeztethető a kettő. Legtöbbször a közösségi teendők akkor csúcsosodnak ki, amikor jó a fény. A kettőt egyszerre meg nem lehet csinálni. Ha lezserebb idők, munkák vannak, már nem elég jó a fény. Meg kellett és meg kell mindig keresni, hogy utazásaim során mikor kerül erre idő. Gondolom, ezután, ahogy hígul a program, fogom tudni követni a légköri előrejelzéseket: mikor tisztul ki az ég, hűl le a levegő, mikor milyen légköroptikai viszonyok vannak. Eseményeket és ezeken belül portrékat fotózni rendkívül szeretek, értékes gyűjteményt sikerült felhalmoznom az évek során, ám eddig nem volt időm foglalkozni vele. Lesznek még meglepetések, van egy álmom, hogy összeállítok egy fotóalbumot, de ez a jövő zenéje.

– Ha egy idegennek kellene bemutatnia Oroszhegyet, mi­lyen sajátosságait emelné ki, mivel kínálná meg, milyen hely­történeti érdekességeket mu­tat­na meg neki?

– Régi kezdeményezésünk az értéktár, ami tulajdonképpen a hungarikumok ötletéből ered. Neki is láttunk feltérképezni, hogy mennyi mindenünk van a pálinkán kívül, mert arról már mindenki hallott. Az itteni értékek számba vétele nem nagyon érte el a határon túli szervezeteket, ezért saját szakállunkra nekiláttunk tanítók, kántorok, idősek bevonásával felderíteni, hogy községünk településein melyek azok az értékek, amelyekről, bár nem feltétlenül tudunk, ott szunnyadnak a köztudatban. Ez a halmaz, remélem, kiadvány formájában is megmutatkozik a következő vezetés jóvoltából. Hozzáteszem, nem azért, hogy magunkat a turizmusban eladjuk. Nem lenne előnyös, ha átjáróház lenne a település. Legnagyobb értékünk a földrajzi adottság, ahová az Isten minket teremtett. Ezzel nem ér fel semmi. Nyúládban, ami a Görgényi‑havasok legdélebbi, ezerhektáros platója, van egy gyönyörű legendánk, ami az Urusos‑kút keletkezéséhez köthető. Ez a leglátványosabb turisztikai desztinációnk, amellett, hogy hektárszámra van nárciszrétünk és kilátónk ezer méter felett. Bármikor járok arra, hol egy busz, hol két‑három autó, hol egy ember, de mindig vannak ott. Istennek hála, a búcsújáró tiltást is feloldotta az érsekség, így szabadtéri oltárt is építtettünk oda, ahol már többször végeztek szentmisét. Mai világunkban a médián keresztül zsákszám ömlik a sokféle inger az emberek felé, ki előbb, ki utóbb ezt megelégeli, és rájön, hogy van egy B út. Ahol önmagával akar találkozni, Istennel, kicsit el akar csendesedni, békére lelni: van egy oltár, van egy kút, erre itt megvan a lehetőség.

– Ha el kellene hagynia a községet, de felpakolhatna bármit egy tarisznyába, mit vinne magával?

– Elsőként a közel harminc év közösségépítési mun­kájának forgatókönyvét ten­ném bele, ahogy én tudtam, láttam, követtem, alkalomadtán segítettem a fejlődést. Hogyha máshol, egy új közösségnél szükség lenne rá, legyen a tarsolyomban, hiszen ez alapján el lehet indulni, tovább lehet építeni valamit. Magammal vinném a hagyományainkat őrző gyermekek emlékét és képét, akiket bár nem tudok mind nevén szólítani, de tudom, látom szüleik formáját bennük. Vinném a hagyományainkat, a székely gúnyámat, amit még Csíkszentdomokoson csi­náltattam, és azzal együtt a fényképezőgépemet is. Ha az ember dokumentál, könnyebben emlékszik vissza. Végül szeretett könyveimet tenném bele, melyeket, ha felütök, egy­‑egy gondolattal, egy‑egy csepp emberséggel jól tudom laktatni magam.