Az egész úgy kezdődött, hogy ki akart húzni egy szöget a falból. Az apró, négycentis szög a konyha falából állt ki, az edénytartó polctól kábé húsz centire, mintegy másfél araszra a bal felső saroktól, az ajtó takarásában, és fehérre volt meszelve. Ebből is látszott, régen verhette be oda valaki. A feje borsónyi volt, és teljesen gömbölyű a sok rárakódott festéktől, vagyis több lakásfelújítást megúszott. Egyébként nem sok vizet zavart, mert csak néha és teljesen véletlenszerűen nézett éppen abba az irányba. És ilyenkor mindig arra gondolt, hogy ki kéne húzni onnan, mert minek az oda. Csakhogy ehhez fel kell állni a székről, megkeresni a patentfogót, odatolni a széket az ajtókeret mellé, felállni rá, és óvatosan, hogy lehetőleg csak egy apró lik maradjon, kihúzni onnan. Ezt hosszú évek óta, minden alkalommal így szépen végiggondolta, majd megfeledkezett az ügyről. 

Most odatolta a konyhaszéket az ajtó mellé, csípőfogóval ügyesen megragadta a kis pöcköt, és finom, lágy csuklómozdulattal meghúzta. Kijött a szög, vele egy diónyi vakolat. Idegesen sóhajtott. Most glettolhat, majd várnia kell, míg megszárad, aztán csiszolás, és csak azután festés. A domolykók hat körül kezdenek jól kapni, addig még két óra, viszont a legjobb horgászhelyeken érdemes elsőként ott lenni, pláne szombaton. Spaklival megkaparta a lyuk széleit, mire úgy porzott a vakolat, mintha valaki egy zsák homokot öntene a fal túloldaláról. Előkerült a kőműveskanál, hogy ne a spaklit nyúzza, mire két tégla esett ki a konyha falából, majdnem kifasírozta a nagylábujját. Ezután a konyhafal már úgy mállott szét az ujjai közt, mint a nápolyi. Majd ahogy a székről kászálódik lefelé, véletlenül belefejelt a csempébe, mire diszkrét robaj kíséretében leomlott a konyhát a nagyszobától elválasztó tizenöt centis válaszfal. Ló*** s esti fény, gondolta rezignáltan. Kolerikus alkat volt, ennek ellenére a legnagyobb katasztrófák esetén mindig megszállta valami hideg nyugalom, és onnantól automata üzemmódra kapcsolt. Értetlenül nézett át a romokon, majd elővette a kamrából a kőműveskalapácsot, és csak úgy találomra a falakat kezdte próbálgatni, hogy ha már a konyhának annyi, a többi helyiségre is biztosan ráfér némi renoválás. A budi falát már fél kézzel lökte be a konyhába. Még keretestől kirúgta a bejárati ajtót, hogy majd holnap innen folytatja, azzal elindult a pincébe a horgászfelszerelésért. Egy kotrógép sütkérezett valami gödör szélén. A vezetőfülke üres volt, ezért beült. Fejét könnyűnek érezte, megszállta az ihlet. A kis, háromszintes tömbházból fejvesztve menekültek a lakók, és mire valaki annyira felocsúdott, hogy kihívja a rendőrséget, ő addigra leszedte a tetőt, és a falak már maguktól roskadtak egyetlen hatalmas sitthalommá.

Másnap a sajtó csak találgatni bírt, hogy valójában mi is történhetett Szentkurjantásfelsővel. Mindenesetre több szeizmo­ló­gus összefüggést vélt felfedezni egy elkötött kotrógép és a pusztítás epicentrumaként meghatározható, mintegy ötvenszer száz méteres lyuk között, mely a város legrégebbi tömbháza helyén ásított bele a felvételt készítő felderítő drón objektívjébe.