A gyergyószentmiklósi Kósa Mária fuvolaművész hosszú utat bejárt, végül Bécsben kötött ki. Zeneiskolát alapított (International Music Academy INTMA) és fuvolakvartettet hozott létre (The Brunette Quartet). Lassan tizenöt éve él Bécsben, és mint mondta, mindig is nagyratörő álmai voltak. Eddigi tapasztalatairól beszélgettünk. – Mit mondanál, mi az, ami a leginkább jellemez téged? – Mindig nagyratörő álmaim voltak. Kisiskolás koromban nem nagyon voltak barátaim, mert mikor iskolába kerültem, már tudtam írni, olvasni, játszottam két hangszeren, és ez nem jött jól, amikor barátkozni kellett. A tanító bácsink hozott nekem könyveket, azokat olvasgattam szünetben, de látta rajtam, hogy szomorú vagyok, és kérdezte, miért szomorkodok. Azt mondta, hogy ha valakinek szárnyai vannak, akkor nem muszáj járnia. Ez a mondat végigkísérte az életem, és ez az, ami a leginkább jellemez engem. – A szülők hogyan viszonyultak a nagyratörő álmaidhoz? – A nővéremmel mi voltunk azok, akik kijelentettük, hogy elmegyünk Csíkszeredába, zeneiskolába. Nem a szüleink indítványozták, ez a mi döntésünk volt. Mindig vakmerőbbnél vakmerőbb ötletekkel állítottam fejre a szüleimet, de az volt a szerencsém, hogy ők ezt jól fogadták. Mindig azt mondták: „Jól van, fiam, menjél, de ha nem sikerül, akkor mindig hazajöhetsz.” Soha nem mentem haza valami közben, mindig csak utána. Ezért nagyon nagy árat fizetek, mert sosem tudok elég időt tölteni a szüleimmel, másképp viszont nem lehet ezt megoldani. Ilyen szülők nélkül nem vittük volna ennyire, az biztos. – Hogyan alakult ki mindaz, ami most lefoglal? – Szakmai téren úgy fejlődtem a leginkább, hogy mindenre igent mondtam, mindent kipróbáltam, így rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Az osztrákoknál egyébként, ha már bizonyítottál, akkor többet nem kérdőjeleznek meg. A szakmai presztízs sokat jelent és állandó érvényű, ezért aki jó, az jól tud haladni. Viszont nemcsak szakmailag kell bizonyítani, hanem emberileg is, főleg bevándorlóként. Nagyon fontos jól megtanulni a nyelvet és megismerni a kultúrát, amennyire lehet. Nem mondom, hogy azonosulni kell vele, mert attól, hogy nyitott vagy másra, még nem veszted el a saját identitásod. Tisztelettel és elfogadással kell máshoz fordulni, és akkor más is ugyanígy fordul hozzád. Ebből Erdély, főleg Székelyföld nem vizsgázik jelesre! Pedig, ha toleránsak vagyunk egymással szemben, sokkal könnyebb együtt élni. – Miért alapítottál zeneiskolát Bécsben? – Sosem terveztem tanár lenni. Mindig úgy gondoltam, hogy kamarazenész leszek, de az egyetemi évek alatt valamiből meg kellett élni, és inkább tanítottam, mint pincérkedtem. Miután elvégeztem a konzervatóriumot, nem találtam olyan zeneiskolát, ahova magammal tudtam volna vinni a diákjaimat is, mert vagy túl idősek voltak, vagy túl fiatalok, vagy nem talált a hangszer... Úgyhogy kénytelen voltam egy saját intézményt nyitni, ahol mindenki tovább tudott tanulni. A tanítás adta magát, egyre több kolléga lett, egyre több diák, egyre nőtt az iskola. Tanítás közben jöttem rá, hogy szeretem ezt csinálni. Az én zenélésem is sokat változik azzal, hogy tanítok. Az iskolát egyébként felnőtteknek nyitottuk, olyanoknak, akik fiatalkorukban nem tudtak megtanulni zenélni, de most van idejük meg pénzük erre. Anno ez olyan piaci rés volt, amelyet nem tudatosan használtam ki. Arra gondoltam, hogy attól, hogy valaki amatőr szinten szeretne megtanulni játszani egy hangszeren, az még a lehető legjobb képzés lehet. Most leginkább a menedzsmenttel foglalkozom. Huszonegy éves voltam, amikor elindítottam az iskolát, az elején még sokan azt hitték, hogy asszisztens vagyok és az is nehezítette a dolgot, hogy lány vagyok. Persze volt segítségem, egy barátnőm, aki sikeres üzletasszony, és mentorként sok mindenre megtanított. Most már öt éve a nővérem is itt van, együtt dolgozunk az iskolában. Ami a legszebb az egészben, meg ami a leginkább motivál, az az, hogy sok diákunk családjának több tagja is együtt zenél, egyik a másiktól megkívánta, és most családon belül együtt muzsikálnak. – Mi volt a te hamuban sült pogácsád, amelyet magaddal vittél, amikor elindultál szerencsét próbálni? – A könyveim. Két és fél polcnyi könyvem van, amelyek nélkül úgy érzem, hogy nem tudok menni sehova. Verseskötetek vannak ezen a polcon, például Kányádi mindig kedvenc volt. Erdélyi magyar írók különböző művei vannak még itt és Miklós Réka barátnőm könyvei is, illetve Fekete István összes műve. A magyar irodalom és az erdélyi magyar irodalom mindig nagyon fontos volt számomra, ebben nagy szerepet játszottak a szüleim. Szerintem minden olyan embernek, aki külföldre költözik, fontos tudnia, hogy honnan jött. Az erdélyi magyar, illetve a székely kultúra és identitás megőrzése sokat segített nekem abban, hogy mindig tudjam, hogy én ki vagyok és hogyan viszonyulok a világhoz. Az iskolában a diákjaim túlnyomó többsége a Bartók-zongoraiskolából tanul és Kodály-módszert tanulnak azért, mert mi úgy éreztük, hogy nekünk ez fontos. A diákok is úgy érzik, hogy ez valami különleges dolog. Kulturális szempontból nekem nagyon stabil identitástudatom van. Nagyon sokat jelentett, hogy édesapámékkal folyton énekeltünk autózás közben. Megtanultunk több száz magyar népdalt, amíg éveken keresztül hordoztak bennünket innen-oda. – Általában mi az első dolgod, amikor hazaérkezel? – Amikor hazajövök, az első dolgom, hogy megöleljek egy fenyőfát. Ausztriában nagyon sok fenyőfa van, de ezek nem tudnak magyarul. Otthon mindig kimegyünk a Pongrác-tetőre, a Bucsinra vagy a Hargitára, és ha olyan az idő, akkor gombászunk. Meglátogatom az otthoni barátaimat, akikhez nagyon ragaszkodom. – Mi a legnagyobb kihívás a fuvolázásban? – A fuvolázásban nagyon fontos, hogy jó állóképessége legyen a zenésznek. Minden hangszerhez kell energia, de a fúvós hangszerekhez fizikailag is jó kondícióban kell lenni. A legkisebb fogászati beavatkozás hetekig hallható, és persze minden légúti probléma is. Most a COVID borzasztó nekünk, ezért is nem tanítunk személyesen. Mi vagyunk a „legveszélyeztetettebb” faj! Nekünk alapvetően az a célunk, hogy ne érje baleset egyik testrészünket se. – Milyen most a bécsi kulturális élet? – Egy szóval le tudom írni: halott. Benne vagyunk a második lezárásban, napközben is kijárási tilalom van. Egyébként a bécsi kulturális élet színes, változatos, gazdag kínálat jellemzi. Ez most mind nincs, és ez nagyon fáj nekünk is, meg a közönségnek is. Vannak kreatív megoldások, egyik este megegyeztük a város zenészeivel, hogy mindenki kiáll az ablakba, teraszra, és így adunk koncertet. Van egy jó kis bécsi anekdota, amely a bécsiek személyiségét is jellemzi: egy operaénekes ismerősünk is ugyanígy tartott előadást a tavaszi lezárás alatt, és valaki ráordított az ablakból, hogy hagyja már abba, mert ez nem is olyan szép! – Hogyan tanítotok ebben az időszakban? – Minden online van. Valószínű, hogy a karácsonyi rendezvényeinket is online fogjuk vezényelni. Úgy online koncertezni, hogy mellettem van a ruhaszárító felállítva, nagyon fura tapasztalat. Az iskolával egész jól megúsztuk ezt az időszakot, három hónapig tartott a lezárás és nagyon hálásak voltak a diákok, hogy egyetlen nap sem maradt ki. Mi voltunk az első zeneiskola, amely egyik napról a másikra átállt online-ra. Nekünk tanároknak ez nagyon sok pluszmunkát jelent. Mindent rögzíteni kell hangfelvételre és el kell küldeni. Ilyenkor, még ha profi is vagy és fel kell venned kilencven dolgot, nem szabad hibáznod egyszer sem... De ha már a harmadiknál elrontod, akkor azért lehet káromkodni rendesen! – A kvartettel milyen jellegű előadásokat tartotok? – Nekünk nagyon fontos a koncertjeinken, hogy kapcsolatot alakítsunk ki a közönséggel. Mindig beszélgetünk közben és sokat poénkodunk. Nekünk nagyon fontos a konzervatív elképzelések lerombolása. Volt, hogy mezítláb vagy zokniban koncerteztünk, háttal zenéltünk vagy kotta nélkül, vagy épp összecseréltük a hangszereket. Olyan is volt, hogy a közönség között játszottak a kollégák vagy tapsoltattuk, megmozgattuk őket. Otthon is volt koncertünk, amelyre édesapámnak nagyon sok férfikórusos volt kollégája eljött és a filmzenéket, amiket játszottunk, mind ismerték. Olyan szépen énekeltek, hogy mindannyiunknak potyogtak a könnyei! Azt hittem, nem tudjuk végigjátszani azt a koncertet, annyira megható volt. – Vannak terveitek a folytatásra? – Nagyon sok rendezvényünk lett volna jövőben. Terveink voltak, de most az egyetlen dolog, amit tudok mondani, az az, hogy a huszonegyes időpontjaink is átkerültek huszonkettőre. Mert mi rosszabb egy fuvolánál? Több fuvola!

Péter Ágnes