Épp a berecki gyorson aszalódtam év­százados zsírpapírba csomagolva, egy olyan járaton, amely sóhajtozva növelte a métereket kilométerekké, amikor arra gondoltam, hogy minden akár jó is lehet. Mentem a „Színire”, abba a városba, amelyik olyan messze volt, hogy még vonatot is kellett váltani, mire odaérsz. 
Csendes világ és végtelen idő járta táncát. Az éppen lezúduló árvíz otthagyta szennyét a frissen kibújt, élénkzöld vetésen. Műanyag hordók, fanyesedék, fémhulladék, iszaphordalék zárta kör­be a még megmaradt, kivilágosodott égboltot tükröző tengerszemeket. Káp­­rázatos és rút pusztítás képe a fejzsírral átitatott vonatablak túloldalán. Recse­gett a szerkezet, ringatott, de ezek a himbálózások inkább a vég­leg meg­rottyanni készülő vonat szun­dikálásából feltörő ijesztő és éles horkanások voltak, mintsem a nyugtató álomba hívás lágy dúdolása. 

Eszembe jutott az alkoholt fújó fog­orvos elképedő hahotázása, amikor megtudta, hogy én miként képzelem a jövőmet. Ettől nekem is tátva maradt a szám közel fél órán át, érzéstelenítő nélkül, pedig a vijjogó fúrógép hegye az agyam előtt csupán néhány milliméterre állt meg. Fogak rendben, a „dumaképesség” nem sérült, a fantáziagenerátornak szép az alapjárata, jöhet az irtónagybetűs Élet. Csupán a felvételin kellett átmenni, de arra az esélytelenek nyugalmával készültem. Sikerült. Minden akár jó is lehet!
Pár éve „nyílt meg” a nagyvilág, bol­dog-boldogtalan „eresztette” Ma­gyarba’ dolgozni, lett patron egy lát­hatatlanul süllyedő világban. Né­hányan még mindig nem fogták fel, hogy az évekig befizetett összegekből már új Dácsija nem lesz, esetleg színes tévé, és ha nem sietsz, akkor egy rúd szalámi. Főtt a remény, rotyogtak a lehetőségek, csak éppen akkor kaptuk fel a fejünket, amikor a piacon vásárolt német kávé csomagolásában közönséges homok volt. Rajtam is ott voltak a régi zsírpapírok, a szüleim, nagyszüleim küz­delmei, félelmei, de én úgy gondoltam, le­téphetem magamról ezeket, és irányt vágok egy soha nem látott bozótosban. Megforgatom én az idő kerekét, ahogy nekem tetszik. Miként a német esti mű­sorban, a Das Glücksradban. 
Aztán rájöttem, hogy nálunk az idő­nek nincs is kereke, csupán görbülete: fent-lent, és kész. A szép a dologban, hogy a görbületének nincs amplitúdója. Maximum a hajdani lejjebbhez lehet kerülni ide vagy oda. Nem akart eljönni az a világ, amit a Prozíbenen és a Szát ájncon láttam. Vártam MacGyvert, hogy majd egy gémkapoccsal (vagy ziherájctűvel) úgy elintézze a gyárból kirúgó patronokat, hogy az alsógatyájukat a sztratoszférában keressék! De nem jött. Néztem, jön-e a kanyarban Szen’györgy felől Knight Rider, a modifikált fekete sportkocsijával utolérni az ezerháromszáztízes Dácsi­jával repesztő, a homokot kávéként eladó feketézőket. De nem jött. Vártam, hogy a Star Trek Enterprise űrhajójára teleportálhassak, amikor 4,96-ot írtam a matekérettségin, de nem jöttek. Pedig a Klingonok oszthatták volna a pofonokat a hiányzó 0,04 miatt.
Így elmentem én felfedezni őket. Az­tán az eggyetemen (szigorúan hosszú gy-vel!) vártam, hogy engem is felfedezzenek. Elmentem, hogy felfe­dezzenek. Ittam, hogy felfedezzenek. Önjelölt Rambóként lelángszóróztam volna azokat az axiómaszimulátor- és kényszeres megváltókomplexusosokat, akik csak ígérgették, hogy mindjárt fel fognak fedezni. Álltam már tanácstalanul egy telefonhívás után, 30 darab frissen vásárolt zoknival a hátizsákomban, mert közölték velem, hogy most nem fedeznek fel. Így döntött az igazgatótanács.
Talán féltem elkövetni azokat a hi­bákat, amelyekből tanulhattam volna. De lehet, csupán túl messziről indultam, hogy ne érkezzem túl közelre. De végül is minden jó lett. Mert a berecki gyors is halad valamerre a táguló univerzumban.