– És a polgármesteri hivatallal szemközt láthatják a város méltán híres szoknyamúzeumát – magyarázta az ide­genvezető, közben igyekezett nem orra bukni az út bal oldalán leselkedő kátyúk valamelyikében. – Fél tucat tájegység, mintegy száznyolcvanötféle rakottas szoknyáját gyűjtötte össze és adományozta a városnak gróf Radványi Bibircsovszky Izolda...
Megtorpant, kecsesen átlépett egy fékolajtól szivárványos vizű tank­csapdát, majd megpördült, megvárta, míg a turistacsoport átevickél az út lövészárokhoz hasonló bal sávjáról a keskeny járdára. Itt a jéggé taposott havon többé-kevésbé stabilan, de min­denki meg tudta vetni a lábát.

– Bemegyünk? – kérdezte egy szem­üveges hölgy.
– Hétfőtől péntekig állami ünnephét, ezért hosszú hétvége volt, és ilyenkor semmi nincs nyitva – magyarázta az idegenvezető. Kissé ingerült volt, amiért az iroda pont erre a napra szervezte a csoportját.
– De ma hétfő... – akadékoskodott a hölgy.
Az idegenvezetőnek rángatózni kez­dett a bal szemhéja, de azért meg­ma­gyarázta:
– Csakhogy ma Gyorsan Csukló Szent Edömér vakaródzásának napja van, és ezen a vidéken ez a nap, ha nem is hivatalosan, de szabad, és...
Gutaütés környékezte. Előre meg­­­­beszélte az igazgatóval, hogy a szok­­nya­múzeum kulcsát aznapra köl­­­csönkapja, de hétfő reggelre a gond­nok­nak és a múzeumigazgatónak is nyoma veszett. Mellékfoglalkozásként mindketten pá­linkát főztek, így két óra kétségbeesett telefonálgatás után inkább feladta.
– A pálya legalább nyitva? – kérdezte egy testesebb fickó, aki időközben leült a maga után húzott szánkóra, és egy lapos üvegből valami töményt kínált körbe. 
– Ha már idáig felrángatott minket...
– A pálya magánvállalkozás, az nyit­va lesz...
A valamikori bányásztelepülés egyet­len turisztikai látványossága egy két kilométeres szánkópálya volt. Meg a szoknyamúzeum. Ám utóbbi legtöbbször zárva volt, a kulcsot a gondnoktól kellett elkérni. Ez ügyben napokkal korábban egyeztetni kellett az igazgatóval is.
– Elnézést... – emelte fel a kezét egy kis piros képű emberke –, de nem tudtam nem észrevenni, hogy az út egyik sávja frissen aszfaltozva, a másikon meg alig lehet száraz lábbal átkelni...
– A havazás miatt félbe kellett sza­kítani az útjavítást – hazudta az ide­genvezető. Miként magyarázza meg, hogy az aszfaltsáv jobb oldala a Szűk­lik, a bal meg a Bivalybasznád köz­közbirtokosságé, és míg előbbi pénzt is adott az aszfaltozásra, utóbbi bérleti díjat kér az úthasználatért?
Aznapra a fő attrakció egy fer­ge­teges szánkózás volt. A jól kiépített szánkópálya körül telente kis fabódék árasztották a lángos meg a forralt bor illatát, amit kilométerekre hordott a szél. Most nem érezte a sülő kelt tészta meg a szegfűszeg illatát. Biztosan a szélcsend miatt, nyugtatta magát.
Nemsokára egy csendes utcába értek, ahol tábla jelezte: Béla szánkópálya – 200 méter. Túl nagy a csend, gondolta az idegenvezető. Előző évben volt némi pénzügyi vita a szánkópálya te­rületét bérlő cég és a bivalybasznádi közbirtokosság között, ám négy napja az adminisztrátor telefonon megnyugtatta: bérleti díj kifizetve, a pálya működik és hétfőn is működni fog.
Kétszáz méter után néma csend fo­gadta a csoportot. A varjak károgásán és egy harkály távoli kopogásán kívül mást nem lehetett hallani. A szánkópálya helyén csak egy hosszú, sáros föld­sáv sötétlett a havas tájban. Egyik deszkabódéból törődött arcú ember lépett ki. A csoportot látva széttárta a kezeit, és sóhajtva mondta:
– Sajnos zárva vagyunk... Tegnap éjszaka a bivalybasznádiak mind össze­kotorták a havat és remorkával elvitték. Erre bezzeg volt pénz...