Egy úgynevezett verőfényes őszi délelőttön valami jó tündér betévedt a szőnyeglerakat udvarára. Lévén, hogy a tündérek ilyen csetlő-botló, lehetetlen teremtmények, természetesen azonnal és fejjel előre belebucskázott az első frissen ásott gödörbe. Persze kutya baja nem esett, ugyanis a jó tündérek egyrészt edzettek, másrészt mivel ilyen kucifántos a munkájuk, védőfelszerelés nélkül ki sem lépnek az utcára.
Hárman siettek a segítségére: a szekciófőnök meg egy harmincnyolc éves bivalybasznádi illetőségű egyén, aki tévedésből tartózkodott az udvaron, valamint a beszerző. Egyikükben sem buzgott túl a segítőkészség, ám az eseménynek sok szemtanúja volt, a sok szemtanú azonnal telefonja után nyúlt, és mindenki élőzni kezdett. A szek­­­ciófőnöknek már a nyelve hegyén volt a szokásos: „itt nem szabad járkálni”, de inkább visszanyelte, mint a böfögést, és futólépésben elindult a baleset helyszínére. A harmincnyolc éves bivalybasznádi illetőségű egyén, aki tévedésből tartózkodott az udvaron, már majdnem beköpte a szokásos „azahülyemobiltelefon”-mantrát, de a kíváncsi tekintetektől zavarba jött, így ő is a gödörhöz caplatott. A beszerző meg csak simán leszart mindent, de látva, hogy a fél udvar a fejleményeket filmezi, igyekezett értelmes arcot vágni, és ő is a gödörhöz lépett. A szekciófőnök jobbját nyújtotta a tündérnek. A harmincnyolc éves bivalybasznádi illetőségű személy, aki véletlenül tartózkodott az udvaron, szintén a kezét nyújtotta, és közben megpróbált nem belecsúszni a gödörbe. A beszerző meg csak fontoskodva ott toporgott a többiek háta mögött.

A tündér végül önerőből mászott ki. Mivel aznap szabadnapos volt, nem tudta, mitévő legyen. Nem vehet fel önkényesen műszakot, hacsak nincs erre felsőbb utasítás. Mi több, a műszakon kívül teljesített jókívánságot nehéz utólag elszámolni, külön rubrikát kell nyitni Excelben, a járulékos költséget is csak körülményesen lehet leírni az adóból, ráadásul az ANAF majd négy év múlva utalja vissza a pénzt, ha egyáltalán. Egyszóval nyűg az egész, francba már! Csak egy új szőnyeget szeretett volna vásárolni... Ráadásul a munkaköri leírás világosan fogalmaz: kívánságteljesítés csakis mélyről jövő, önzetlen altruizmus vezérelte segítségnyújtás esetén. Pont. Majdani túlvilági előnyökhöz jutás reménye, illetve számító istenfélelem és más kényszerítő körülmény kizárva. Szóval, mi legyen?
– Köszönök mindent! – fuvolázta a tündér tündéri hangon, miután leporolta magát és megigazította fején a sisakját. – Én vagyok a jó tündér, és mivel a segítségemre siettek, ám önerőből másztam ki a gödörből, csak egyetlen kívánságot teljesíthetek... – majd egy bájos pukedli után hozzátette: – Nem fejenként, hanem csak egyet, mert a szabályzat szerint ennyi jár. Gondolom, meg tudnak majd szépen egyezni, elvégre felnőtt emberek...
Azzal eltűnt, mintha sosem lett volna.
Ezek hárman tanácstalanul tekergették a nyakukat. Rágyújtottak. A harmincnyolc éves bivalybasznádi illetőségű egyén, aki véletlenül tartózkodott az udvaron, ugyan nem cigizett, de nem akart kilógni a sorból, ezért kért egy cigarettát a szekciófőnöktől. A bárányfelhőket nézték, cigarettáztak és kerülték egymás tekintetét. Eltelt a délelőtt. Majd valamikor délután a lerakat egyik ajtaja kivágódott. Egy lárvaarcú, kék inges egyén trappolt elő és átvágott az udvaron. Amikor elrobogott mellettük, megtorpant, szúrós szemmel a szekciófőnökre nézett, majd fejcsóválva továbbállt.
– Jó napot, tiszteletem, igazgató úr! – köszönt behúzott nyakkal a szekciófőnök. Majd amikor a lárvaarcú hallótávon kívül került, csendben hozzátette: – Hogy a pofád rohadna le!...