A húsvéti locsolkodás hagyománya a messze, a pogány időkig nyúlik vissza. Őseink úgy tartották, hogy a víznek tisztító és megújító ereje van, így a tavaszi rítus során az ifjú, hajadon nőket a víz erejével tisztították meg. Később, a kereszténység felkarolta ezt az ünnepet, és saját szimbolikát társított hozzá.

A keresztény legendák szerint a húsvéti locsolkodás hagyománya Krisztus feltámadásához köthető, ugyanis a mítosz szerint a Jézus sírját őrző katonák a megváltó feltámadását hirdető asszonyokat vízzel öntötték le, hogy elhallgattassák őket.

Az idők folyamán ez a népszokás sokat szelídült. Eleinte ugyanis a szokás szerint a legszebb ruhájukba öltözött fiatal hölgyeket az itatóvályúba, a tóba vagy a folyóba dobták, majd ez vödrös locsolkodásra változott.

Napjainkra, főleg a nagyobb városokban, szinte teljesen kikopott ez a hagyomány, vagy csak jelképesen frissítik fel a hölgyeket az urak, amiért piros tojást kapnak cserébe.

Erdélyben és a szomszédos magyar területeken még ma is él a húsvéti locsolás szokása. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae (1736) című munkájában ezt írta: „...úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben...” Orbán Balázs szerint: „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás... ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik és jól megfürösztik.” (1869)