Szóval ott ült Nagy úr a kórházi ágy szélén, ugrásra készen, hogy a fél­emeleti ablakon keresztül hagyja el a kórtermet. Sietve pakolta össze holmiját abba a nagy, fekete, kerekes táskába, amibe akkor pakolt utoljára, amikor Magyarba ment a kárpótlási jegyekkel bizniszkedni. Azóta nem járt odaki ilyen hosszú időre, nincs türelme: mire eljutsz kocsival a Királyhágóig, egy cipősdoboz fasírtot megeszel, Arad felé pedig minek menj, ott, a nagy pusztába, ahol azt se tudod, hol vagy, s a szél a gagyádot a nyakadra fújja, ha ki kell szálljál magadon könnyíteni. Repülővel?! Bo­lonvagye?? Hát az eccer biztos, hogy fenn nem maradsz! De ha kiesel belőle fent, megfagysz, mert ott mínusz ötven fok van, állítólag az szép halál, s a másik, hogy feltúrod magad alatt a földet, azt mán úgyse éred meg, mert elvisz előtte az infart.

De még mielőtt lelépett volna, hevesen magyarázta az élet nagy dolgait a vele szemben fekvő betegnek, akinek fogatlan szájából már csak fütyülősen selypítve andalgott ki a megkérgesedett életerő:
– Nagy úr, magával méges mi történt, hogy ide békerült?
Nagy úr axiómákra kerekítette lilás ajkait és olyan dörgedelmesen be­szélt, mintha az, aki hallgatná, egy beton­bunkerbe lenne elzárva, húsz méterre a felszíntől: 
– Hajjja-e! Az idén már négy lovunk döglött meg! Láttam, hogy az ötödiknek es annyi, futtam a késért, hogy vágjam el a nyakát, hogy ne dögöljön meg! S mikor a ló esszesett, érti-e, úgy rejalépett a nagylábujjomra, hogy le kellett vágják! A tegnap meg es müttek. Most menyek es haza! Nám éngedtek ki! Én mán többször szöktem haza a kórházból. Két napnál többet mit üljek ott?? Osztán az aktákot utánamküdik! Menyek es, met otthon dolog van! Itt nem dögölhetek az ágyon! A lovakra vigyázni kell! 
– Vigyázni aztot nagyon kell! – mondta a megkérgesedett kolléga, majd folytatta: – Hallja-e, olyan időköt élünk, hogy a disznyóhús es csirkéből van. S a csirkehús szöcskéből. Nyüvekből.
– Igen, nyű az van elég – mormogott Nagy úr, húsos ujjával fogadva a te­lefonján bejövő hívást. – Szerussz, Boss! Tegnap kért töllem kölcsön száz lejt a kutyád. Úgyhogy tudd, hogy tartozol!
– Te, már relantinba is meg kell húzni a féket! – jött a heherészős válasz. – Már annyi pénzem sem volt a kártyán, hogy megnézzem, mennyi pénzem nincs a kártyán. Már az accesare contnál ki­írta, hogy fonduri insuficiente. Ezért küldtem a kutyámat!
– Akkor neked es nagyon karácsony van!
– Karácsony van, az a fajta, amikor apád nincs berúgva és anyád nem sír!
Folytatta volna még, de ekkor a szomszédos ágyból, igen, a megkérgesedett életű a csíkos pizsamájából előhalászott egy méretes kulcsot.
– Tudja-e, Nagy úr, mire való ez? – kérdezte suttogva. – Ezzel lehet bezárni a lyukat. Azt a lyukat, amin át a döglött lovak, a nyüves csirkék, a berúgott apák és a fonduri insuficiente mind beszöknek a világba! Csak meg ne kérdezze, hogy mit zár. Azt senki sem tudja. De én azt mondom, zárjuk bé, csesszemeg, mert már túl nagy a zsúfoltság!
Egy hangos, nyúlós, bélműködésre em­­lékeztető reccsenés futott végig a kór­házon. A fények kialudtak. A berohanó ápoló csupán két üres ágyat látott, illetve egy gyorsan zsugorodó fekete lyukat a falon, amelyből még zengedezett a kö­vetkező szöveg: „Akkor apád végre be­rúgott, anyád sírni kezdett, a kártyádon megjelent az a száz lej, amit a kutyád kölcsönkért, de a disznóhús nyüvekből lett, a ló visszajött a túlvilágról, de mivel nem tudta, ki is ő valójában, megdöglött. Immár akkor mind a hat.”
A szerencsétlen ápoló pedig csak nézett tanácstalanul, mint a Föld Ánu­sza Tár­saság, amikor elvesztette a re­ferenciapontot.