– A futópad fölé majd felszerelem a kisebbik lapos tévét, meg ilyen 3D-s hangrendszer is lesz az én kis edző­termemben – ábrándozott a tetőtől talpig gipszbe és fásliba pólyált egyén a plafont bámulva. Moccanni sem tudott. Három napja tolták fel az intenzívről a második emeleti sebészetre, ahol még ki kellett műteni belőle ezt-azt, de már túl volt az életveszélyen.
– Csak kerüljek ki innen! – tette hozzá sóhajtva.
Három napja másról sem tudott be­szélni, csak a tizenötezer lejes futó­padjáról meg a nemrég felújított házáról, melynek tetejéről úgy sikerült fejjel előre belezuhannia a frissen ásott kútba, hogy az orvosok már a mentőben lemondtak róla. Kétszer is beállt nála a klinikai halál, de mire nyakig gipszbe került, teljesen magához tért, így további apró műtétek céljából átszállították a se­bészetre. És másról sem tudott beszélni, mint a tizenötezer lejes futópadról, a va­donatúj, okos evezőgépéről meg a kis edzőterméről, amit a pincében készül meg­építtetni, és ahol majd a kalóriákat égeti óraszám. Ha éppen nem az edzőtermét tervezte, az egészséges életmódról és a kriptovaluta-árfolyamokról meg az ukrajnai háborúról tartott vég nélküli értekezéseket. A többiek már a pokolba kívánták.

– És ha elveszik az áramot? Na? Mit csinál majd akkor? Na? – kérdezte egy negyvenforma ács, miközben a fülhallgatójában pattogó lakodalmas üte­­mére egy kis műanyag dobozkát rá­zogatott, amiben a nemrég kiműtött huszonkét epekövét őrizgette.
– Napelemes paneleket is szereltettem, ne tudja meg, mennyibe került... – vá­laszolta kapásból a gipszhóember.
– Na, de a nap se süt egyfolytába’ – vetette ellen egy aszott, sárga arcú férfi, akinek a fél mája maradt a műtőben, és mindennek tetejébe még a hasnyálmirigye is vacakolt. Szabadúszóként dolgozott, így éjszakánként azt számolta fejben, mekkora bevételkiesést jelent majd neki ez az egész kórházi bennfekvés.
– Van egy ipari UPS-em is, az is megvolt negyvenezer, meg aztán venni akarok egy tartalékot is – magyarázta a gipszember. – Mindjárt itt a tavasz, március végéig meg kell rendeljem, mert már lefoglaltuk a szállást Olaszba, aztán májusban mennénk a görögökhöz... – gondterhelten sóhajtott, majd folytatta: – Huszonhétféle program van azon a futópadon, és még be lehet rajta állítani pluszban vagy tizenhat egyéni opciót is, az evezőgép meg... – de itt félbeszakította a mondókáját, mert észrevette a kórterem előtt elhaladó orvosát. – Dokika, drága! Jöjjön már egy pi­cikét, ha szabad kérnem... – kiáltott in­tegetve az orvosának, aki a vele való kommunikációt megpróbálta kizárólag a vizit idejére korlátozni, mert már las­san ő is mindent tudott futópadokról, foto­voltaikus panelekről, geotermális fű­tésről, nem beszélve az egészséges életmódról, valamint az orosz–ukrán háború rövid és hosszú távú geopoliti­kai következményeiről. De futópadokból lass­an már disszertációt írhatott volna. Rá­adásul előző éjszaka beugrós ügyeletet kellett vállalnia a sürgősségen, aznap reggel tudta meg, hogy a tizenhat éves fia teherbe ejtette a legjobb barátja lányát, és az utóbbi időben a felesége is egyre gyakrabban volt kiszálláson. Kelletlenül vánszorgott be a pavilonba.
– Dokika, drága! – lelkendezett a be­pólyált egyén. – Amint innen kiszaba­du­lok, meghívom magamhoz a kis edző­­­-
termembe, majd futhat egy jót az új futógépemen! Ott is aludhat nálam a ven­-
dégszobában, meglátja, elmúlik ez a bús-
komorság az arcáról!
A sebésznek rángatózni kezdett a szakálla, csípőre tette a kezét, majd az ablakon kirévedve megjegyezte:
– Legalább használni fogja valaki azt a rohadt gépet, mert a bal lábát nem tudtam megmenteni...