– Mit nézel, kicsi barátom? – förmedt rá a pufimellényes a sarokasztalnál egye­dül üldögélő, kopaszodó ötvenes csávóra. Társa, egy hirtelenszőke kétajtós szekrény, elmélyülten szemlélte a pult fölé rajzszögezett itallistát.
A kopaszodó ötvenes egymagában gubbasztott egy sarokasztalnál, és nézett. Nem a térnek egy jól körülhatárolható pontját fixírozta, vagy egy bizonyos személyt, hanem csak vidáman tekergette a nyakát, akár egy lúd, tekintete meg körbe-körbe járt a kocsmában, és csak pillanatokra időzött el egy-egy arcon, a berendezési tárgyakon, a lemenő nap ablakon megcsillanó sziporkáin.
– S micsinász te itten? – böffentett a hirtelenszőke, le sem véve a szemét az itallistáról. A kopaszodó ötvenes szélesen elvigyorodott és feléjük fordult.
– Csak itt ülök – mondta vidáman. És arca ragyogott, szemei csillogtak, tekintetében ott lángolt a középkori freskók szentjeinek áhítatos őrülete. – És barátokat keresek… – tette hozzá gyorsan.
A hirtelenszőke most megfordult. Hogy lehet ilyen fejjel élni, töprengett, miközben a csávó arcélét fürkészte. Ezt az uborkaorrot, meg ezt a vackorfejet kell néznie minden reggel a fürdőszoba tükrében, majd meg is kell fésülnie, borotválnia, brrr, nem lenne az ő he­lyében, az biztos.

– Milyen barátokat, tee? – emelte fel a hangját a pufimellényes.
A napszemüveges meg se rezzent, hanem kedélyes hangon válaszolt:
– Olyan emberek barátságát keresem, akik hajlandók énvelem barátkozni.
A hirtelenszőke mondani akart még valamit, de azonnal ki is ment a fejéből. Meleg volt a bisztróban, kint meg napsütötte őszi fagy. Ráadásul két deci kevertet és három sört ivott alig egy órája, ettől olyan érzése volt, mintha gipszet evett volna. A pufimellényes is kifogyott a szóból. Szinte már szánta ezt a középkorú szerencsétlent, amiért csak így ül itt csütörtök délután, egy városszéli guruló bisztróban, egyedül, barátokat keresve… Olyan emberek barátságát ke­resve, akik hajlandók ővele… Hűha… a szentségit!
– Átutazóban vagyok, tudniillik – magyarázott tovább a kopaszodó ötvenes. Szépen artikulált, akár egy tévébemondó, hangja kellemes, mély bariton. – És a csatlakozást várom. Gondoltam, addig is kötök néhány feledhetetlen barátságot. Egy jót beszélgetnék valakivel. El­dumálgatunk egy kicsit valami sör mellett, aztán telefonszámot cserélünk ügyesen és néha felhívjuk egymást. Például névnapokon. Nagyon szeretem a névnapokat!
És tovább tekergette a nyakát, mint valami fülesbagoly. Majd kihasználva a hirtelen beálló csendet, paposan széttárta karjait:
– Tudják, uraim… a barátkozás: mű­vészet! És én művészlélek vagyok, kérem! Van még hova fejlődnöm, de igyekszem. Elhihetik nekem!
Összecsapta tenyerét, majd össze­kulcsolt kezekkel hol egyikre, hol a másikra nézett. Nem kapott választ, ezért ujjbeggyel finoman az asztalra ütött:
– Nos, uraim! Volna kedvük csat­lakozni egy pofa sörre? Névnapom van…
Ezek ketten zavarba jöttek. Nem tudták, milyen névnap van. Ma csütörtök, holnap péntek, aztán szomb­aton rövid nap a melóban, hó végén fizetés… Majd, mintha össze­beszéltek volna, lassan az ajtó felé vették az irányt. Mindketten a lépcsőn álltak már, amikor a hirtelenszőke még beszólt az ajtórésen:
– Nahát! Boldog névnapot!
Majd elnyelte őket a külváros.
Időközben előkerült a kiszolgáló is, egy ragyás arcú, húsz év körüli lány. Egy darabig lebiggyesztett ajkakkal cirógatta a telefonját, majd orrhangon kibökte: 
– Naaa! Szóval meg tetszik mutatni még egyszer, ahogy befogja az orrát és kiugranak az üvegszemei? Naaa! Fel­tenném a TikTokra…