– Hogyan lett az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány csíkszeredai irodájának vezetője?

– Az alapképzés befejezése után a barátaimnak, csoporttársaimnak köszönhetően kimentem Angliába dolgozni, aztán visszajöttem, befejeztem a mesterképzést, majd újból Angliában kötöttem ki. Turizmus és területfejlesztés szakon végeztem Kolozsváron, ennek köszönhetően, az egyetemi évek alatt nagyon sokat kirándultam, és több országban is laktam, hol rövidebb, hol hosszabb időszakot: éltem Amerikában, Magyarországon, Portugáliában, Indiában, Angliában is, de soha nem a szakmámban dolgoztam. Több évet visszajáró angliai munkás voltam, az utolsó kiutazásom 2019-ben volt. Nem készültem hazaköltözni, majd jött a világjárvány. Soha nem gondoltam, hogy meg tudnak „kötni”, hogy azt mondhatják, hogy „nem mehetsz sehova”. 2020-ban, karácsonykor volt az első eset, hogy összecsomagoltam, megvettem a repülőjegyet, készültem hazajönni, de a repülés előtt egy nappal lezárták a határokat, így nem utazhattam. Aztán történtek dolgok itthon, lemaradtam családi eseményekről, közben a barátaim is unszoltak, végül nyitva hagytam a lehetőséget. Itthon nehéz munkát és lakást találni, de a barátnőim győzködtek, költözzek haza, mire mondtam, ha segítenek munkát keresni, jövök. Ők elkezdtek munkaajánlatokat küldeni, ezt is így találtuk. Ekkor Angliában még nem mondtam fel, csak szabadságot kértem, hogy menjek el néhány interjúra, köztük volt az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány kulturális szervezői állása. Idővel kiderült, hogy irodavezetőre lenne szükség, hogy a csíkszeredai fiók elindulhasson, így vállaltam. Az addigi életmódomnak köszönhetően nehéz volt a váltás. Még egy hónapra visszamentem Angliába, lezártam az ottani munkám, majd hazaköltöztem. Innen jött a nehezebb fele. Egy évig nehéz volt visszarázódni, mivel már tíz éve nem éltem itthon, de lassan szokom.

– Mit jelent Ön számára az alapítvány csíkszeredai irodavezetőjének lenni?

– Kihívás itt bármilyen folk­közegben intézményt vezetni, mert nagyon sokan foglalkoznak ezzel. Úgy kell végeznünk a munkánkat, hogy senkinek ne legyünk konkurencia, senkit ne sértsünk meg, azokat a réseket kell kitöltenünk, amik nincsenek lefedve.

– Hogyan telnek a mindennapjai?

– Vegyesen. Vannak napok, amikor bent vagyunk az irodában, van, amikor kint vagyunk eseményeken. Sokszor egyfajta fekete bárány szerepet töltök be, amit határozottan nem szeretek, ami a kollégáim számonkérése. Az én feladatom az iroda működéséhez szükséges tevékenységek elvégzése, mint a papírmunka, a kollégákkal való közös tervezések, bizonyos döntések meghozatala, amit majd az elnökség felülbírál. Az iroda központja Marosvásárhelyen van, onnan segítenek a bürokráciai folyamatokban, és ott hozzák meg a fontosabb döntéseket, hogy melyek azok a tevékenységek, amelyeket mi eltervezünk és meg is valósíthatunk.

– Önnek való szerep ez?

– Nagyjából egy évig kifejezetten nem szerettem ezt a pozíciót, de kihívásként éltem meg. Székely vagyok és nagyfejű, úgy voltam vele, hogy „úgyis meg tudom csinálni”. Ezért maradtam. Ami számomra pozitívum és könnyebbség ebben a munkakörben, az az emberi kapcsolatok. Mivel ebben a folkvilágban nőttem fel, óvodáskorom óta néptáncolok, sok embert ismerek, ez sok esetben megkönnyíti a mindennapos munkánkat.

– Mit gondol a női vezetőkről? Érezte valaha hátrányát annak, hogy nő?

– Határozottan sokszor éreztették velem, hogy nő vagyok, hogy fiatal vagyok, és hogy szőke vagyok. Külföldön nem tapasztaltam ilyet. Amikor hazajöttem, reménykedtem, hátha kicsit mi is „nyugatiasodtunk”, de nem. Ebben a népi szakmában kell egy bizonyos tapasztalatod legyen, idő és munka kell, hogy elfogadott legyél. Mivel fiatal vagyok, ebben a szakmában még soha nem dolgoztam, és nő vagyok, sokszor visszaütött. Főleg az elején sokan lenéztek és nem fogadtak el. De úgy látom, kellenek a fiatalok, mert kiöregedőben vagyunk, ha a folk­világot nézzük. Az alapítvány egyik célja, hogy odafigyeljünk az oktatásra a népi világban, mint kézművesség, ének, tánc, zene, hangszerek és a fiatalokat célozzuk meg. Ehhez pedig fiatal erők kellenek.

– Mi a legfontosabb vezetői elve?

– A határozottság. És hogy igazságosak legyünk mindenkivel. Próbáljuk úgy megszervezni az eseményeinket, hogy az adjon valamit a közegnek, és hogy mindenki elégedett legyen a rendezvények végén.

– Szokott indulatos lenni?

– Igen. Volt már nő főnököm Angliában, és tudom, hogy az a legrosszabb. A fiúknak, a kollégáimnak is gyakran mondom, hogy sajnálom, hogy nő a főnökük. Úgy gondolom, nehezebb, mert érzékenyebbek vagyunk, sokszor másképp reagálunk. A fiúk, férfiak stabilabbak, a nők érzelemcentrikusabbak. Vannak néha rosszabb pillanatok, de igyekszem tudatosan odafigyelni, hogy ne legyek „hisztis főnökasszony”, figyelek, hogy ugyanúgy, ahogy a fiúk dolgoznak, egy asztalt arrébb tesznek, úgy én is megteszem ezt, próbálok egyformán dolgozni velük. Sokan nem is tudják, hogy én vagyok az irodavezető. Szoktam néha lobbanni, de utána mindig leülünk és megbeszéljük a dolgot a munkatársaimmal. A kommunikáció a legfontosabb, ami még néha nehezen megy, de dolgozunk rajta.

– Hogyan, mivel töltődik fel szabadidejében?

– Kevés szabadidőm van, mert perfekcionista vagyok, ezért sokat dolgozom. Újévi fogadalmam, hogy megpróbálok több szabadidőt keríteni magamnak, mert mindent elhanyagoltam, barátokat, családot, ez egy vezetői átok a számomra. Ha mégis akad egy kis szabadidőm, általában télen síelek, túrasíelek, nyáron szeretek sziklát és hegyet mászni, kirándulni, túrázni. Ezelőtt nagyon sokat utaztam, most ez kimarad.

– Hogyan teremti meg a munka és a magánélet közötti egyensúlyt?

– Még nem tudom megteremteni, mert új ez a helyzet, de az idei évre az a célkitűzésem, hogy visszaveszek a munkából, nem vállalunk be olyan sok mindent, hogy a magánéletem is ki tudjam alakítani mellette.

– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik belecsöppennek a vezetői szerepkörbe?

– Hogy vállalják el. Bele kell ugrani, meg kell próbálni. Bármi jön, ha nehéznek is tűnik, vagy elsőre úgy gondolom, hogy nem tudom megcsinálni, mindig elvállalom, mert mindenből lehet tanulni. Ha nem működik, ki lehet lépni belőle, de tapasztalatnak megfelel. Jó lenne, ha minél többen hazajönnének, mert az biztos, hogy nehezebb itthon, főleg kisvárosban, de megéri.